Talán a legnehezebb dolog az
embernek kettesben maradni önmagával. Ahhoz hasonló, mint amiről olvastam
egyszer Németh Lászlónál. Valami olyasmit írt, hogy ha az ember csinál valamit,
akkor nem érzi annyira a fájdalmat. Mintha valahogy úgy fejezte volna ki, hogy
olyankor „lötyög” az emberben a fájdalom. Ha viszont nem csinál semmit, akkor
rátör teljes erejével. Így vagyok én ezzel a gondolkozással is. Ha pörög a
film, akkor nem gondolkozom mindenféléken, de ha megállok, rögtön eszembe
jutnak mindenfélék. Főleg, ha magamra maradok. Most például az jutott eszembe,
mennyire szerencsés az, aki elégedett önmagával. Ritka jó képesség. Főleg, ha
valaki minden szempontból elégedett. Itt van kezdetnek rögtön a külső és belső,
mint legegyszerűbb elégedetlenségi faktor. És hogy hol is vannak a prioritások.
Hogy manapság hol kéne lenniük, azt nagyon jól látom, de az én kérdésem
magamhoz az volt a napokban, hol vannak nálam? Kifelé élek-e vagy befelé? Most
nem arra gondolok, hogy extrovertált vagy introvertált típus vagyok-e, hanem
hogy önmagam elfogadásában mi számít jobban, a külvilág ítélete vagy a sajátom.
És ezen belül a külső hol helyezkedik el? Az kétségtelen, hogy a mai trendhez képest
sehol. A legfőbb szempont, hogy tiszta legyek, és a lehetőségekhez képest
rendezett. Vannak persze elképzeléseim, mi lenne, ha. De mivel soha nincs
igazából „ha”, marad az, ami. Miközben ezen tűnődtem, arra is rájöttem, hogy
fölösleges magyarázni a bizonyítványt, akár másnak, akár magamnak. Ha ennél nem
jutok messzebbre ezen a téren, annak legfőbb oka, hogy nem is akarok messzebb
jutni. Nem fontos. Nem fontos annyira, hogy erre a jelenleginél több pénzt, időt,
energiát fordítsak. Úgy vélem azonban, ezzel nem tettem egyebet, mindössze
felfedeztem azt a bizonyos spanyolviaszt. A lényeg nem is ez, hanem a miért.
(Ó, mikor szokok már le a folytonos miértekről?) Miért nem fontos annyira a
külsőm, hogy erre több időt, energiát, pénzt szánjak? Nem, nem fogok a
sztereotip, mert nekem a belső többet ér válasszal jönni, hanem a magam renitens
módján adok csak választ önmagamnak, olyan választ, amire régen a barátnőim csak
legyintettek, és azt mondták, hülye vagy, Gigike.
Hogy mik ezek a renitens
válaszok?
Először is az adottságok.
Bármit teszünk is, az alapok adottak. A „hozott anyag” tipikus esete forog fenn.
Tudom, a plasztikai sebészet ma már csodákra képes, de egy alacsony, filigrán
nőből soha nem lesz magas, atlétikus alkat. Ahogy belőlem se lesz kicsi,
törékeny, szőke cicababa. Miért, hát az akarnál lenni? - kérdezi a másik énem. Hát nem. Vagy nem
tudom. Régen, diákkoromban majdnem a legmagasabb voltam a lányok között. A tornasorban
bérelt helyem volt az első három között. Az összes barátnőm alacsonyabb volt
nálam. Utáltam. Most meg azt utálom, hogy pl. a családomban én vagyok a
legkisebb, pedig annyira azért nem mentem össze. A minden relatív bölcsességén
túl ezt megélni, hogy egyszerre vagy alacsony és magas, azért elég skizofrén
állapot. Sehol se jó kilógni a sorból, na. Se elől, se hátul. Ahogy nem jó
soványnak, kövérnek, szőkének, barnának, fiatalnak, öregnek, szépnek, csúnyának
se lenni ott, ahol mindenki más, mint te. Vagyis nem tudom megmondani, milyen
szeretnék lenni, hogy azt, hogy milyen nem. Tudom, tudom, ott kezdődik, hogy
fogadjuk el magunkat, és törekedjünk a harmóniára, stb., stb. De ha nem megy!
Vagy ha máshonnan nézzük, túlságosan is. Az „ilyen vagyok és kész” flegmaságával.
Csak ne jöjjek szembe magammal egy próbafülke tükrében. (A próbafülkék tükrei igazából szörnyetegek, nem olyan szelídek, mint az otthoniak, de ezt tudjuk.)
Tehát a kérdés adott: minek
strapáljam magam, ha az adottságaim olyanok, amilyenek? És alapvetően nem a
pillanatnyi külsőmmel van bajom, hanem az alapokkal?
A másik az öregedés. Az idő
iszonyú pusztításokat tud végezni az emberen. Könyörtelenül. Nincs kivétel.
Murphy asszony erre írta, hogy „Egy jól kozmetikázott negyvenéves nő pont úgy
néz ki, mint egy jól kozmetikázott negyvenéves nő.” És milyen igaza van! Ezen
se segít semmi más, mint az említett „ilyen vagyok és kész” flegmasága.
Innen nézve aztán teljesen
mindegy, kicsi vagyok vagy nagy, kövér vagy sovány, szőke vagy barna, fiatal
vagy öreg.
Hogy ennek ellenére miért
festem a hajamat és minek kenegetem a ráncaimat? Hát csak. Mert ilyen is
vagyok, és kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése