Minden hasonlóság a valósággal merő
véletlen. Nekem semmihez semmi közöm, tehát felelősséget nem vállalok.
Utálok kapkodni. Tehát mivel ma időpontra
kell mennünk, és én vagyok a fuvarozó, két órával hamarabb felkelek. Az óra
csörgése után várom a reggeli kakaómat, majd 10 perc múlva rájövök, hogy ma
nekem kell gondoskodnom magamról. Inkább kávét iszom. Kimászok az ágyból,
elkészítem a kávét, utána felpörögnek az események. 2 perc a kávé, 2 és fél
perc a mosakodás, 1 perc a felöltözés, és már indulásra kész vagyok. Azaz
volnék, csakhogy eszembe jut, hogy nincs itthon a feleségem. Felkeltem a
gyereket, hogy időben elkészüljön. Közben rájövök, hogy nekem kéne mosnom,
megnézem az órát, már csak másfél órám van az indulásig, az alatt nem megy le a
mosás, azt elhalasztom délutánra.
Harmadszori erélyes figyelmeztetés után a
gyerek morcosan előbújik, megvető pillantással végigmér, „Apa, te hogy nézel
ki?” – kérdi. „Miért, hogy nézek ki?” – érdeklődöm nála, majd megtudom, hogy ha
azonnal nem borotválkozom meg, továbbá nem vasalom ki a ruhámat, nem hajlandó
velem emberek közé menni. Mivel éppen őt kell orvoshoz vinnem, kénytelen vagyok
kompromisszumot kötni. Elő a vasaló, közben gyereknek utasítások, hogy
reggelizzen, vegye be a gyógyszerét, és kezdjen öltözni. A vasalóval megégetem
a kezemet, gyors elsősegély, hideg víz alá nyomom. Affene, a nadrágba belevasalom
a gyűrődéseket. Csak tudnám, a feleségem hogy csinálja ezt? Vasalás után a nadrág
gyűröttebb, mint előtte, a pólót inkább ki se vasalom, majd kisimul rajtam.
A gyerek közben újra előkerül – még mindig
pizsamában. „Hát te még fel se öltöztél?” – kérdezem, tán nem túl barátságosan,
mert görbül lefelé a szája széle. Kiderül, hogy nincs mit felvennie. Rémülten
jut eszembe, tán ki kellett volna mosnom a ruháját, a szekrénye tartalma előtt
azonban megdöbbenve állok, hiszen dugig van ruhákkal. Hiába, akárhány éves, a
nő az csak nő. Soha nincs egy rongya, amit felvegyen. Segítek neki a
választásban, azaz segítenék, de a helyzet teljesen reménytelen, a tekintetén
látom, ahogy egyre jobban elsötétül, jobb, ha menekülök. Nem is tudtam, hogy
ennyire hasonlít az anyjára.
„Reggeliztél?” – kérdem, a legrosszabb
lélektani pillanatban. Inkább készítek neki szendvicset, majd az autóban
megeszi, fogmosás helyett kap egy rágót.
Igyekszem végiggondolni, mi dolgom lenne
még indulás előtt, közben a gyerek előkerül, talpig nőnek öltözve. „Apa, te mit
ücsörögsz itt, már el kellett volna indulni?” „Igen?” – nézek rémülten az
órára. Alig hiszek a szememnek, alighanem elbóbiskoltam. Negyed órája el
kellett volna indulni! Gyors útvonalterv módosítást hajtok végre a fejemben, miközben
futva igyekszem megközelíteni az autót. Amikor kitolatok a garázsból, jut
eszembe, hogy otthon hagytam a gyerek reggelijét, de ő megnyugtat, hogy
éhgyomorra kell mennie, különben is a rendelővel szemben van egy jó kis kávézó,
ahol pompás szendvicseket árulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése