Anyóskérdés

Sajnos a dolog csak elméleti, azaz majdnem, mert nyáron egy kicsit beleszagoltam, milyen lesz anyósnak lenni. A kapcsolat ugyan nem élte túl a nyarat, de az én lelkemben mély nyomokat hagyott.

A lány első látásra szerelem. Na nem a fiam részéről, hanem az enyémről. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem a menyemet. Aranyos, kedves, mosolygós. Nem az a kényeskedő, tűsarkakon billegő, műkörmökkel, színházi make uppal délelőtt is. Amolyan igazi, belsőből fakadó mosolyú, akiből árad a szeretet. És ahogy a fiamra nézett! Huh! Ezenkívül lehetett vele beszélgetni is, nem megjátszós, házias, velem is kedves, udvarias, na, szóval maga a tökély. Az persze más kérdés, hogy a fiam nem én vagyok, és ha az a bizonyos szikra nem csap fel, akkor nem csap fel, anyuka legnagyobb bánatára. A szakítás után azt találtam mondani, hogy azért nagyon kell majd pedáloznia annak a lánynak, aki ezután jön, hogy nálam felérjen J.-hoz. A fiam nem szólt, a lányom jajanyázott egyet, ami ugye nem tűnik olyan nagy kritikának – gondolhatja az, aki nem ismeri ezt a jajanyát, a hangsúlyt, a tekintetet hozzá. És a lányomat, akinek, ami a szívén, az a száján, és akinek a tapintat nem tartozik a legnagyobb erényei közé. Tehát ha ő csak annyit mond, jajanya, az maga a megsemmisítő atomcsapás.

Én utóbb aztán elgondolkoztam. Egyfelől azon, hogy ha a lány az anyának tetszik, a fiúnak mégsem, akkor az rendjén van-e. És hogy csak és kizárólag zsigeri ellenszenv lehet-e menyjelölt és anyós között. És hogy nem arról van-e szó, hogy nem bízom a saját fiamban, mert nem tartom elég felnőttnek, érettnek ahhoz, hogy ő maga tudja eldönteni, neki ki lenne a megfelelő partner és feleség. Talán ez is benne van, és itt jutott eszembe a saját anyósom, aki hosszú évekig meg volt róla győződve, hogy az ő kisfia rosszul választott. És hogy ő nekem csak amolyan ha ló nincs, szamár is jó alapon kellett. Valahogy az anyósok ilyenkor beszűkülnek agyilag. Az tán eszükbe se jut, hogy ezzel a saját, egyébként imádott, és agyonajnározott fiacskájukat szamarazzák bőszen. Anyósom utóbb rájött persze. Egyszer, már nem emlékszem, milyen apropóból, beszélgettünk, és mondtam neki, hogy én még mindig szeretem a fiát. Ő rám nézett, meglepetéstől tágra nyílt szemmel, nem szólt, de láttam, levette a dolgot. Van az úgy, hogy két nő között nem kell a szó. Lélektől lélekig mennek a dolgok. Tudom, a magyarázattal elrontom a pillanat nagyszerűségét, de mégis szeretném megmagyarázni. Anyósom nyilván tisztában volt vele, hogy ezek az ő kritikus beszédei, amiket a hátam mögött mondogatott mindenkinek éveken át, eljutottak hozzám. Ahogy érezhette azt is, hogy nem jó, hogy ő így gondolkozik. Már csak azért se, mert ő is megszenvedte a magáét. Sőt, ha mondhatom ezt, még mindig szenvedi. Az ő anyósa százszor rosszabb volt, mint ő, és soha nem lesz vége, mert amióta nem él, az apósom piedesztálra emelte, és feltette a falra, mint egy madonnaképet. Természetesen képletesen, bár készített a mamának egy házi oltárfélét, amit mindenkinek nagy büszkén mutogat. Egy üvegkalitka, valami szárazvirággal, a közepén anyuka képével.

Anyósomra visszatérve, amikor elmondtam neki, mennyire szeretem a férjemet, ezzel egyben azt is kommunikáltam felé, hogy a férjem számomra nem a szamár kategória. Anyósom pedig, mivel nem hülye, megértette. Azóta soha nem hallottam, hogy ezzel a ló nincs, szamár is jó szöveggel jött volna. Nem mondom, hogy azonnali, és teljes kapituláció és fegyverletétel volt az, de elindultunk a fegyverszünet útján, ami azóta teljesedett ki, hogy a kisebbik fia elvált. Mivel én vagyok az egyetlen menye, kénytelen elismerni, hogy a legjobb is vagyok ebbéli minőségemben.

Egyébként minden régebbi ez meg az dacára szeretem az anyósomat. Azt nem tudom, ő tisztában van-e ezzel, de akár igen, akár nem, egészen jól kijövünk mostanában.

A kapcsolatunk változásához nagymértékben hozzájárult az is, hogy lassan én is anyóskorba (és pozícióba) kerülök. Már nem látom olyan súlyosnak a régi sérelmeket. Persze, volt ez meg az, de a lényeg az, hogy szereti az unokáit és a fiát, és segít, ahol tud. Igaz, közben felnőttek a gyerekek is, így az én anyai felelősségem is kisebb, mint régen, amikor tőlem, tőlünk, felnőttektől függtek.

A hibákat, amiket elkövetett anyósom, azonban nem akarom elfelejteni. Nem azért, mert nem bocsátottam volna meg neki, hanem hogy én, ha anyós leszek, lehetőleg ne kövessem el. Persze azzal tisztában vagyok, hogy akármennyire igyekszem is, és akármennyire eszembe vésem is azt, ami nekem annak idején annyira fájt, vagy annyira nem tetszett, akkor is fogok hibákat elkövetni. Legalábbis a menyem szemében. Mert az anyós már csak anyós. Zsigerileg.