Gyáva népség avagy miért nem sztrájkolnak a pedagógusok

Nemrég eszmét cseréltem kollégákkal arról, vajon miért nem sztrájkolnak a pedagógusok.
Az ő véleménye egyértelműen az volt, hogy azért, mert gyávák vagyunk. Jellemző módon a kolléga férfi, és ezzel nem a hagyományos férfi-nő ellentétet kívánom kiélezni, sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a pedagógusok nagy része, beleértve az óvodapedagógusokat is, nő. Méghozzá a negyvenes és ötvenes korosztályból. Legtöbbjük családos, vagyis a tanítás (óvodapedagógusoknál nevelés, foglalkozás) után, amikor elvégezte az egyéb iskolai (óvodai) feladatokat is, hazamegy, útközben felszedi a gyerekeket óvodából, iskolából, bevásárol, mos, főz, vasal, takarít. Ez a mi forradalmunk.

Ez azonban csak az egyik ok, talán a legnyilvánvalóbb, de a kérdés ennél sokkal összetettebb. Van olyan, ami kívülről nézve talán nem ennyire evidens. Például a tanár személyisége. A tanár nem agresszív. Ugyan legtöbben valamilyen szinten domináns egyéniségek vagyunk, de ez jórészt abban nyilvánul meg, hogy képesek vagyunk egy csoportnyi vagy egy osztálynyi gyereket általában egészen jól elnavigálni a tudás tengerén. Legtöbbünk még az iskolaigazgatásig se viszi, hiszen az már más világ.

Az igaz, hogy Egerben is voltak nők, de talán éppen Eger példázza legjobban a nők bátorságának mikéntjét, hiszen ott a férfiak oldalán harcoltak, vállvetve, akik nem a nők szoknyája mögül kikiabálva próbálták legyőzni a törököket. Ha Egerben is zömmel nők lettek volna, úgy vélem, legalábbis kétséges lett volna a csata kimenetele. Nem azért, mintha a nőkben nem lenne elég kurázsi, hanem azért, mert bizonyos dolgokhoz még mindig elég kevés az amazontermészet.

Lehet persze minket azzal is vádolni, hogy szervilisek vagyunk, de én azért megnézném azt az embert, aki a mi helyünkben bátrabb lenne. Egyfelől ott az emberben a gyerekek iránti felelősségérzet, mert ha mi sztrájkolunk, akkor mi lesz velük. Sokan mondják, hogy a sztrájk érettségi idején lenne leghatékonyabb, egyébként ebben van valami, hiszen ha egyébként sztrájkolnánk, akkor is be kéne menni, mert a gyerekfelügyeletet biztosítani kellene. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy bent vagyunk, bemegyünk az órára, de nem tanítunk, és nem kapunk fizetést sem aznapra. Majd az így kiesett órákat pótolni kell, mondjuk be kell menni szombaton. Vajon mennyire lesz szimpatikus az ügyünk egy olyan gyereknek, akinek miattunk kell bemennie szombaton az iskolába?

A pedagógusok társadalmi megítélése viszont így is nagyon rossz, a legtöbb ember, ha meghallja azt a szót, hogy tanár, negatívan reagál. Okkal vagy ok nélkül, ez most a téma szempontjából mindegy. De vajon ki az, aki ezzel a tudattal még ki akarna állni sztrájkolni, még jobban magára haragítva a társadalom többségét?

Legvégére hagytam a fő okot: a pedagógus többnyire okos, értelmes ember. Mondhatnám értelmiségi. Még akkor is így van ez, ha esetleg valaki számára ez nem nyilvánvaló. Talán elmondhatom azt is, hogy az átlagnál jobb helyzetfelismerő képességgel rendelkezik, és képes villámgyors döntések hozására, hiszen nap mint nap ezt kell gyakorolnia a gyerekek között. Így aztán képes villámgyorsan átlátni azt is, hogy az esetleges sztrájkkal nem érne el semmit. A hatalom csak az erő nyelvén ért. És hol van ma a pedagógus kezében az az erő, amivel hatékonyan képes lenne az érdekeit megfelelőképpen képviselni?

A lista közel sem teljes, de talán ebből is látszik, hogy a sztrájk kérdése nem olyan egyszerű, amilyennek első ránézésre tűnik. Megoldási javaslatokat, úgy vélem, minden pedagógus örömmel fogadna.

Én magam egyébként egy gyakorló pedagógusokból álló, alulról szerveződő, új szakszervezetben látnám a megoldást, akik nem főállásban, és főleg nem a mindenkori hatalommal kollaborálva lennének képesek képviselni a saját érdekeiket is. Addig is, amit mi, „mezei” tanárok, óvónők tehetünk, az, hogy az internet, vagy bármilyen más eszköz nyilvánosságának segítségével hallatjuk a hangunkat. Elvégre ha képesek vagyunk harmicvalahány alulmotivált rakoncátlan gyereknek megmagyarázni a relativitás elméletét, a szív működését, a kovalens kötést vagy Ady életpályáját, akkor talán képesek lehetünk arra is, hogy felnőttekkel megértessük: nem ellenük, hanem értük vagyunk, és az élhető jövőért. Hogy ha megbíznak bennünk annyira, hogy a kezünkbe tegyék gyerekeik nevelését, oktatását, akkor bízzanak abban is, hogy nem ellenük, hanem értük is harcolunk.