A női táska rejtelmei

Joe-nak ajánlom sok szeretettel. 


Nem, Uraim, nem nézhetnek bele a női táskába, hiába nyújtogatják a nyakukat. A női táska titka ez alkalommal se tárul fel Önök előtt. Legyen elég annyi: a táska a nőnek egy kis darab otthon.

Alighanem minden diák várja azt a nagyszerű pillanatot, amikor végleg sutba vághatja az iskolatáskát. Így voltam ezzel én is annak idején. Amikor dolgozni kezdtem, vettem magamnak egy új táskát. Arra már nem emlékszem, milyen volt, de egy biztos: nem iskolatáska. Az évek során aztán szert tettem több tucat táskára. (Ez persze nem érdem, csak állapot, Hölgyeim, csak elég sokáig kell élni hozzá.) Táskáim között akadt kicsi, nagy, fekete, fehér, színes. Legtöbbje még megvan valahol a szekrény mélyén, néhány darab pedig a lányom játékai közt végezte. Azt hiszem, egy női táska számára nem is lehet dicsőbb vég, mint egy gyereklány játékává válni.

Ami a rejtelmeket illeti: érdekes megfigyelést tettem táskaügyben. Amikor véget ért ösztönös táskavásárlási korszakom, és eljött a tudatos vásárlás ideje, méret szerint kezdtem táskákat venni. Amúgy se tartoztam soha a nők azon – vélhetően népesebb – táborához, akik a divatot követve vásárolnak táskát, még az ösztönös korszakomban sem. Az ösztönös táskavásárlás (férfiak kedvéért) úgy megy, hogy az ember meglátja, beleszeret (mégis van szerelem első látásra), felvisít, és hanyatt-homlok rohan megvenni. Otthon aztán legtöbbször kiderül, hogy nem elég nagy, nem fér bele semmi, nem megy az ember, azaz a nő ruhatárához, és nem is áll olyan jól. Bezzeg a szomszéd Mancinak milyen jó táskája van! Pár ilyen érzelmi alapon történő táskavásárlás után a nők többsége rájön, hogy ésszel kell ezt csinálni. Én például megállapítottam, hogy nekem nagy táskára van szükségem, mert meguntam a táska mellett szatyrot cipelni. Különben is, hogy néz már ki az ember cekkerrel a kezében? A magyar nők a reklámszatyrok legnagyobb fogyasztói. Szörnyű! Tehát venni kell egy jó nagy táskát, abba majd minden belefér. És lőn. A nagy táska azonban állandóan lehúzta a vállamat, tehát a málhás szamár-effektus tovább működött. Nem beszélve arról, hogy rövidesen annyira telepakoltam, hogy néha még így is kellett mellé a szatyor.

„Nem mehet ez így tovább!” – felkiáltással vettem egy kisebb táskát, szigorúan elhatározva, hogy csak annyi holmit viszek magammal, amennyi belefér. Így is lett. Mondanom se kell, nem sokáig tartott az idillikus állapot, rövidesen újra szatyrozáson kaptam magam. No ennek fele se tréfa, vettem egy szép indiai szatyrot, ha már nem bírok leszokni róla, legalább ne reklámszatyorral mászkáljak. Az nem nagyon zavart, hogy az anyám korosztálya hordott olyat. Na, abba aztán belefért minden, tán még ma is vígan hordanám, ha el nem hagytam volna. Nem szokásom elhagyni dolgokat, de ez alkalommal megtörtént. Igaz, van mentségem, éppen akkor derült ki, hogy babát várok, nagy-nagy örömömre. Ki tud ilyenkor holmi szatyrokra gondolni?

A GYES alatt persze az ember nem hord táskát, hanem hátizsákot, sok nő megmarad ennél utána is, én nem szerettem azzal közlekedni, tehát amikor újra elkezdtem dolgozni, kezdődött minden elölről. Először kistáska, de mivel nem fértem el benne, jött a közepes, majd a nagy, aztán amikor a nagytáska mellé került újra a szatyor, erős fogadkozások mellett a táska tartalmának szelektálása és újra kistáska…

Hogy hol tartok most? Ó, mostanra igazán tudatos lettem. Közepes táskám van, szatyrot nem hordok. De azért van egy a táskámban, hátha… Néha azért jó, hogy van, mert előfordul, hogy szükségem van rá. De tényleg ritkán. Mindössze kétszer-háromszor egy héten.

Igaz, újabban kezdem azt észlelni, mintha nagyon tele lenne ez a táska. Nemrég vettem, de lehet, nem figyeltem eléggé, mert mintha túlságosan kicsi lenne. Gondolkozom, hogy kéne venni valami jó szatyrot, láttam is egészen szépeket. Sőt, olyan is van, ami garnitúrában kapható: táska, és hozzá illő szatyor. Jól néz ki, igazán.

A lányom meg már úgyis szemet vetett a táskámra.