A Biblia alulnézetből 1.

Orpa története

- Ó, Úrnőm, az a vénasszony már megint itt koldul a házad előtt. Minden nap elzavarom, mégis visszajön. Nem tudom, mit tegyek. Hívom az őrséget, zárják be.

- Ne hívd az őrséget, Ráhel, hívd be az asszonyt! Beszélni kívánok vele.

- Jaj, Úrnőm, ne tedd, még meglop téged. Vagy rád ragaszt valami nyavalyát.

- Ne félj, Ráhel, nem lesz semmi baj. Hívd csak be!

Ráhel kelletlenül engedelmeskedett úrnőjének. Az asszony büdös volt, koszos, nehezére esett a közelében lenni. Szerencsére az úrnő kettesben szeretett volna lenni vele.

- Gyere közelebb, asszony! Ne félj tőlem! Hozatok neked ennivalót, biztos éhes vagy.

- Köszönöm, Úrnőm, de nem érdemlem meg a kegyet, hogy veled étkezhessek.

- Megfürödhetsz, adatok neked ruhát, aztán beszélgetünk. Jó lesz-e úgy?

Az asszony bólintott. Nem akart ellenkezni, nehogy megharagudjon az úrnő, és elzavarja. A ruhát, amit kapott, majd eladja, abból lesz kenyere pár napig, gondolta.

Amikor elkészült a tisztálkodással, asztalhoz ültették. Az úrnő magának is teríttetett, látszott, csak udvariasságból. Ahogy befejezte az ebédet, az úrnő faggatni kezdte.

- Hogy hívnak, asszony?

- Orpa a nevem, úrnőm. Moábita vagyok.

- Jól van, Orpa. Mesélnél nekem magadról? Hogy kerültél koldusbotra?

- Hosszú történet ez, úrnőm. Volt egy ember, Elimélek, a felesége pedig Naómi. Volt két fiúk, Mahlon és Kiljon. Betlehemből valók. Amikor a nagy éhínség volt, eljöttek Júdeából. Ott ismerkedtünk meg, én Kiljon felesége lettem. A sógornőm Ruth volt. Csakhogy meghalt Elimélek, az apósom, aztán a férjeink is meghaltak. Úgy láttam, átok ül azon a családon.

Az anyósom, Naómi vissza akart menni Júdeába. Ruth rábeszélt, hogy menjünk mi is. Csakhogy Naómi azt mondta, minek mennénk vele, ő már nem tud nekünk férjet adni, nincs több fia. Én igazat adtam neki, úgy véltem, jobb lesz nekem, ha hazamegyek anyám házába. Gondoltam, fiatal vagyok még, találhatok moábita férjet, akitől lehetnek gyerekeim. Ruth ragaszkodott Naómihoz. Azt mondta, ő nem megy vissza anyja házába. Mindmáig a fülemben csengenek a szavai: „Ahova te mész, oda megyek én is. Ahol te megszállsz, ott szállok meg. A te néped az én népem, az Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is.”

Így is lett. Én hazamentem, Ruth pedig elment Naómival. Nem tudom, mi lett vele, él-e, hal-e. Anyám nem fogadott kitörő örömmel. Még egy éhes száj, amit etetni kell. Hiába igyekeztem magamat hasznossá tenni. Úgy éltem otthon, mint a cselédek. Hamar megelégeltem ezt az életmódot, pénzt szerettem volna, jólétben akartam élni. Még fiatal voltam, kívánatos, a férfiaknak tetszettem. Fizettek a szolgálataimért. Csakhogy a könnyen jött pénz könnyen megy. Mire megöregedtem, nem maradt semmim. Nagy házat vezettem, fényűzésben éltem, de nem raktam félre. Ki gondol a jövővel, amikor az élet mindent megad? Ma már koldulnom kell, hogy éhen ne haljak. Nem segítettek az isteneim, pedig házi oltárt emeltettem, áldoztam nekik.

Ez az én történetem. Szomorú történet, de nem hibáztathatok érte senkit. Magam választottam ezt az utat. Ne is mondj semmit, úrnőm, látom a szemedben a szánalmat, de nem érdemlem. Az ebédet, alamizsnát megköszönöm, Jahve, a te Istened, áldjon meg érte!

- Honnan tudod, asszony, hogy Adonáj az én Istenem?  

- Nincs házi oltárad, se szobraid. Márpedig Jahve az egyetlen Isten, akinek nem emelnek szobrot. Tudom. Jahvét imádtam én is fiatalon. Talán ő megsegített volna, ha hűséges maradok hozzá. Adonáj hűséges Isten.

Az asszony felszedelőzködött, és hálálkodva elment, mielőtt az úrnő felocsúdhatott volna. Mikor elment, Ráhel beóvatoskodott, hogy leszedje a terítéket. Asszonya sápadt arccal, elborult tekintettel ült az asztalnál. Ráhel megijedt.

- Úrnőm, rosszul vagy? Kár volt beengedni ide azt az asszonyt. Ártott neked?

Az úrnő feleszmélt.

- Nem, nem, Ráhel, nem vagyok rosszul. Csak nagyon megrázott ennek az asszonynak a története. Tudod, ki volt ez? Naómi menye, Orpa.  

- Ruthnak, Boáz feleségének elveszett sógornője?

- Igen, Ráhel, ő volt az. Nem tettem jól, hogy elengedtem. Itt kellett volna tartanom, és elküldetni Ruthért, biztosan befogadta volna szegényt.

- Ne hibáztasd magad, Úrnőm! Adonáj kezében van a sorsunk.

- Az igaz. Ruthot megáldotta Adonáj, lám, férjet, fiat adott neki. Áldassék az Ő neve!