Lelki társ avagy hova lett a nagy Ő?

Kritika Mark Gungor Lelki társam című cikkéről

A cikk szerzője azt fejtegeti, hogy az a keresztény körökben is elterjedt nézet, miszerint egy embernek teremtett volna Isten egy másik emberi lényt, ún. lelki társat, az Igazit (nagy „Ő”), nem bibliai. Zeuszra és a görög mitológiára vezeti vissza. Az érvelése azonban több ponton is vitatható.

Ebben az írásomban ezt kívánom megvizsgálni.

Attól, hogy a görög mitológiában is szerepel egyféle magyarázat arra, miért lesznek szerelmesek egymásba bizonyos emberek, míg mások nem, még nem kizárt, hogy a bibliai Istennek is van erre vonatkozó mondanivalója. Ha ez nem így volna, el kéne vetnünk pl. az özönvíz történetét is, mivel nemcsak a Biblia ír erről, hanem nagyon sok eredetmondában szerepel.

Gungor elemez pár bibliai példát, és ezek alapján jut arra a következtetésre, hogy ma Isten nem így cselekszik, tehát nincs is erről mondanivalója. Figyelmen kívül hagyja ugyanakkor a Biblia egészének szellemiségét, így a kiragadott részekkel hamisan próbálja a maga igazát alátámasztani. Nem azt kutatja, mi az, amit Isten erről a témáról ír, hanem a maga nézetei mellé keres olyan példákat, amelyek az összefüggésekből kiragadva alkalmasak arra, hogy ezzel alátámassza a mondandóját.

Valójában úgy vélem, ha a Biblia álláspontját meg akarjuk vizsgálni erről a témáról, akkor a Teremtésből kell kiindulnunk. Onnan, hogy Isten megteremtette Ádámnak a nőt. Nem Marcsit, nem Julcsit, és nem is több nőt, hogy Ádám választani tudjon, hanem Évát.

Az, hogy valaki megtalálja az „Igazit”, még nem garancia arra, hogy együtt is tud vele élni. Még akkor sem, ha keresztényekről beszélünk. Tehát a párunk megtalálása után igenis szükségünk van mindazokra a képességekre a jó házassághoz, amelyeket Gungor is említ. Ő érvként használja ezeknek a képességeknek a szükségességét annak alátámasztására, hogy nincs ún. Igazi. Noha valójában itt két különböző dologról van szó: a társunk megtalálásáról, és a jó kapcsolat kialakításáról. Az általa felsorolt tulajdonságok valójában nem a társunk megtalálásához szükségesek, hanem ahhoz, hogy jó kapcsolatban tudjunk élni. Tehát valójában a nagy Ő léte nem zárja ki, hogy nekünk tenni kell a jó kapcsolatért.

Ez a fajta gondolkozásmód azt is sugallja, hogy valójában teljesen mindegy, ki lesz a társad, bárkivel képes leszel boldog házasságban élni, amennyiben birtoklod a „becsületességet, igazságot, bölcsességet, önfeláldozást, jóságot…stb.”. Ugyanakkor ez a valóságban egyáltalán nem igaz, ezt mindenki tudja, aki legalább egyszer volt már szerelmes. Egyáltalán nem vonzódunk bárkihez vagy mindenkihez. Erre vonatkozó kutatások egyébként folytak már, amelyek megállapították pl. azt, mennyire fontos a másik ember bőrének illata a párválasztásnál. Tehát vannak olyan kritériumok, amelyek mentén vonzódunk valakihez, illetve párt választunk magunknak. Ha ezt nem Isten hozta létre az emberben, akkor csakis evolúciós úton alakulhatott ki. Más magyarázatot nehéz elképzelni arra, miért indulnak meg az emberben kémiai változások egy másik ember közelségében, míg mások közelségében nem. Ki-ki döntse el, melyik szimpatikusabb neki: hogy Isten alkotta így az embert, vagy hogy az evolúciós folyamatok eredménye ez a kémiai vonzódás.