A párválasztásról I.

„Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.”

Jelen írásomban azt vizsgálom meg, van-e a Bibliának üzenete a párválasztással kapcsolatban, és ha igen, mi az.

Valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés – saját jogon, vagy gyermekei miatt –, hogy létezik-e a nagy Ő, az ideális társ, az egyetlen, a legjobb, vagy csak a hormonok működnek, amikor megismerkedünk valakivel. Keresztényként az alapkérdés módosul azzal, hogy Isten teremtett-e nekünk társat? Ebben a kérdésben is megoszlanak a vélemények, így én se vállalkozom arra, hogy egyetlen és megfellebbezhetetlen igazságként kinyilatkoztassam, hogy mit mond Isten. Nincs a zsebemben a bölcsek köve, viszont a téma mindig is érdekelt, így most megkísérlem papírra vetni, mire jutottam.

Hiszek abban, hogy Isten ezen a téren is gondoskodott rólunk. Miért? Mert azt mondja az Írás, hogy „akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott.      

Hiszen ezeket az embereket Isten már a világ teremtése előtt ismerte.”

Ha Isten már a teremtés előtt eltervezte az embert, akkor ne gondoskodott volna róla, hogy hozzáillő társa is legyen?

Természetesen nem azt állítom ezzel, hogy az Isten által nekünk tervezett társ olyan, mint a romantikus lányregényekben vagy filmekben a nagy Ő, ahogy azt sem, hogy az embernek elég megtalálnia a társát, és máris minden tökéletes lesz.

Nézzük meg, mit ír a Biblia a témáról!

Az első leírással rögtön a teremtéskor találkozunk:

„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.

És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.

És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.

Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét.

És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez.

És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.”

Több következtetést is le tudunk vonni ebből a történetből. Az első rögtön az, hogy Isten, miután megteremtette Ádámot, megállapította, hogy bár maga a teremtés jó, de az, hogy az ember egyedül van, nem jó. Ekkor, ahogy láttuk, állatokat teremtett Isten az embernek, de egyetlen állat sem volt megfelelő Ádám számára. (Most nem szeretnék belemenni semmiféle vitával az állatvédők részéről, de bizonyos vonatkozásban semmiféle állat nem megfelelő segítőtárs az ember számára.) Így teremtette meg Isten Évát. Évát meglátva Ádám elmondta a világirodalom legszebb szerelmi vallomását: csontomból való csont, testemből való test. Ez azonban sokkal több, mint egy szerelmi vallomás. Az, hogy ezt Ádám mondta ki, és nem Isten világosította fel, véleményem szerint nagyon fontos. Hiszen honnan tudta Ádám Éváról, hogyan teremtette őt Isten, miközben mélyaltatásban volt? Egyszerűen ráérzett. Úgy gondolom, a bűnbeesés előtt az intuitív képességek még jobban működhettek az embernél, mint manapság. Akár így volt ez, akár nem, más magyarázatot nemigen találok, mint az intuíciót. Ezen a ponton felvetődik az a kérdés is, miért ezt a módját választotta Éva megalkotásának Isten? Miért nem a porból gyúrta őt is, mint Ádámot? Valójában erre nincs semmilyen kijelentés a Bibliában, de úgy gondolom, ha tényleg hozzáillő társat akart teremteni, annak ennél jobb módját nem is találhatta volna ki. Erre utal az, hogy amikor Isten odavitte Évát Ádámhoz, ő egyből tudta, hogy ez az ő társa, aki emberből vétetett. Azaz nem egy másik lény, nem egy új faj, hanem ember, mint ő. És hogy miből gondolom, hogy az, hogy ez nemcsak egyszeri, kizárólag Ádámra szabott dolog volt, arra Ádám következő mondata a válasz:

„Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját”

Mivel Ádámnak nem volt atyja és anyja, nyilvánvaló, hogy ez a kijelentés általános érvényű, tehát minden férfira vonatkozik, aki megházasodik.

Összességében tehát meg lehet állapítani, hogy Isten teremtett Ádám számára egy másik lényt, hogy ne legyen egyedül, legyen segítsége és ez a lény olyan, aki Ádámhoz illik. Pál ennél is továbbmegy, amikor kijelenti: „nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért.” Vagyis valójában a férfiaknak teremtett Isten hozzájuk illő párt, amikor megteremtette a nőt. És bár a mai emancipált világunkban már szinte minden másképp van, de egyvalami még mindig nem változott: a férfi keres magának párt, ő kéri meg a nő kezét, és így van ez akkor is, ha egy-egy példát esetleg találunk az ellenkezőjére.

A kérdés ezek után az, hogy vajon nekünk is várni kell, amíg Isten elénk hozza a társunkat, akit nekünk teremtett, ahogy Ádám elé? Természetesen nem erről van szó. Ez ugyanolyan szélsőség lenne, mintha azt mondanánk, hogy mivel nincs olyan, hogy Isten nekünk teremtett volna bárkit is, ezért házasodj össze az első emberrel, aki hajlandó veled házasságra lépni, hiszen végső soron ha megvannak benned a megfelelő képességek, akkor bárkivel lehet jó házasságod. (Lásd Mark Gongor: Lelki társam c. írását)

A Biblia erre nem ad receptet, mint ahogy az életünk egyetlen kérdésére sem ad. Igazság szerint egyetlen ilyen történet szerepel benne: Izsák története. Ha figyelmesen olvassuk azt a történetet, sok tanulsággal szolgál számunkra a párválasztással kapcsolatban.

A folytatásban: Hogyan találjuk meg a párunkat, avagy mit üzen nekünk Izsák története?