A hazatérés 2. rész

2. A megbocsátás

Anita fázósan húzta össze magán a kabátját. A kora tavaszi szél csípős volt még, sütött ugyan a nap, de még nem melegített. Azon gondolkozott, hova menjen, amíg megérkezik a fiú. Szokás szerint túl korán érkezett. Ma reggel nem vágyott emberek közé, idegesítette a zaj. Úgy tervezte, sétál a körúton, nézegeti a kirakatokat, de rájött, hogy ahhoz túlságosan hideg van. Végül beült egy kávéra a közeli McDonald’sba. Ahogy kevergette a kávéját, rájött, hogy akár itt is találkozhatnának. Ilyen időben úgyis muszáj lesz valahova beülniük. Elővette a mobilját, és küldött egy sms-t a fiúnak, hogy itt várja.

Kisvártatva megérkezett a fiú, sietősen, kipirulva. Talán futott is, erre utalt, hogy szaporábban szedte a levegőt. Ahogy leült, a lány egyből észrevette, hogy valami történhetett. A fiú tekintete szomorú volt, a mosolya fáradtnak tűnt. A lány nem akart rákérdezni, kivárta, míg magától kezdett beszélni.

-          Anita – kezdte rekedtes hangon, majd torkát köszörülte. – Ugye ismerted Krisztiánt?

-          Igen. Jóban voltunk – bólintott a lány, és a jól ismert hidegség elindult a gyomrából a szíve felé. „Nem akarom hallani” – gondolta. – „Elég volt a rossz hírekből!”

A fiú nagy sóhajjal folytatta.

-          Tegnap meghalt.

A lány nem szólt. Szemét lehunyta, és érezte, ahogy a hidegség tovább kúszik, végig a karjain, lábain az egész testében, lezsibbadt tőle. Az agyában visszhangoztak a fiú szavai: „tegnap meghalt, tegnap meghalt”.

-          Nem hiszem el! Nem igaz! – suttogta.

-          De, sajnos igaz. Nemrég beszéltem a húgával. Autóbaleset.

Anita hallgatott. Arcát kezébe temette. Égtek a szemei, nem tudott gondolkozni sem. A fiú várt. Végül a lány felnézett. Könnyes szemmel suttogta:

-          Miért?

-          Nem ő volt a hibás… – kezdte a fiú, de a lány tiltakozóan felemelte a kezét.

-          Nem ezt kérdeztem. Nem akarom tudni! Azt szeretném tudni, miért hal meg egy fiú ilyen fiatalon? Vagy miért hal meg egy kisgyerek? Hol van ilyenkor a te Istened? Azt mondtad, ő a szeretet, és hogy ez a kegyelem időszaka. Mégis, tudod, nemrég halt meg a nagyanyám, aztán az a kisfiú a házunkban, rákban, Tomi, a volt osztálytársam, most pedig Krisztián. Miért? Miért?

-          Nézd, megértem, hogy nehéz. És nem tudok neked válaszolni erre a kérdésre. Nem tudom, ki miért hal meg, és tudod, a halál pont az a dolog, amivel az ember nem tud mit kezdeni. Én magam sem. Majd ha egyszer elolvasod a teremtés történetét, talán te magad is megérted az élet csodáját és a halál természetét. Nem akarok neked prédikálni. Te tudod a legjobban, én mennyire szerettem Krisztiánt… – a fiú hangja elcsuklott, szemébe könnyek szöktek. Elhallgatott egy pillanatra, majd nagy levegőt vett. – Nem tudom elfogadni, hogy ilyen hamar el kellett mennie. Azt se tudom, végül az Életet választotta-e.

-          Ezt hogy érted? – vágott közbe a lány.

-          Azt mondja Isten, hogy a halált és életet adta elénk. És hozzáteszi, hogy válasszuk az életet, hogy élhessünk. Más helyen azt mondja Jézus, hogy ő a feltámadás és az élet, és aki hisz benne, ha meghal is, él.

-          Nem értem.

-          Igen, nem könnyű ezt érteni. De Jézus itt nem erről a földi életről beszél, hanem arról az életről, ami nem múlik el soha. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy nem tudom, Krisztián ezt az életet választotta-e. Csak remélni tudom, hiszen sokat beszélgettem erről vele.

-          Ne haragudj, Péter, de én ezzel nem tudok mit kezdeni. Én nem hiszek ebben a vallásos izében, nem tudom elképzelni, hogy valóban létezik Isten. De ha mégis, akkor az biztos, hogy az az Isten, akiben én hinni tudnék, nem engedné, hogy ennyi szenvedés legyen a földön, és azt főleg nem, hogy kisgyerekek és fiatalok meghaljanak.

-          Igen, tudom – a fiú rátette a kezét Anita kezére. Bár szemében fájdalom volt, bátorítóan mosolygott a lányra. – Megértelek.

Anita csodálkozva nézett a fiúra. Nem értette, hogy tud ilyen nyugodt maradni. Kicsit el is szégyellte magát, amiért ilyen támadó volt.

-          Ne haragudj, Péter, nem akartalak megbántani.

-          Nem bántottál meg. Megértem, mi megy végbe benned. Én is nagyon zaklatott vagyok, hidd el, és nagyon fáj.

-          Akkor hogy megy neked, hogy mégse haragszol Istenre?

A fiú újból elmosolyodott.

-          Rövid vagy hosszú választ akarsz?

-          Rövidet, ha kérhetem.

-          Akkor egy szóval tudok neked válaszolni: megbocsátás.

A lány felhúzta a szemöldökét.

-          Nem értem.

-          Gondoltam – nevette el magát Péter. – A megbocsátás az egyetlen, amit tehetünk; elsősorban önmagunkért. Jézus értünk halt meg, és az Atya miatta bocsátott meg nekünk. Így az a legjobb, ha mi magunk is képesek vagyunk megbocsátani. Mindenkinek. Engedd meg magadnak, hogy megbocsátó légy másokkal, önmagaddal, és… nos, igen, Istennel szemben is. Az ember sokszor haragszik Istenre. Nyilván ennek oka van, talán valamikor kért valamit, ami neki nagyon fontos volt, és Isten nem adta meg, vagy elvesztettünk valakit, aki nekünk nagyon fontos volt, vagy csak olvassuk, halljuk a híreket, a sok borzalmat és szörnyűséget, ami mind bosszúért kiált. És lesz is bosszú, de Isten azt mondja, övé a bosszúállás.

-          Ha ez így van, akkor mégis miért nem áll bosszút?

-          Majd fog, hidd el, majd fog. De Isten késedelmes a haragra, és azt szeretné, ha, mielőtt eljön az ő bosszúállásának a napja, mindenki elfogadná őt, kicsik, nagyok, fiatalok, öregek. Addig azonban, amíg tart még a kegyelem korszaka, mindig lesznek, akik nem akarnak ezzel élni. De amíg élünk, van lehetőségünk megváltozni.

-          Igen? És ez mit jelent? Ez a megtérés?

-          Tudod, a megtérés az egy vallási műszó. Régen azt jelentette, hazamenni. Ismered a tékozló fiú történetét?

-          Igen, ismerem.

-          Akkor tudnod kell, miről beszélek. Ő is hazament, mert halálosan belefáradt a küzdelembe. Majd egyszer beszélek róla, ha akarod.

A lány hosszan nézett maga elé, majd lassan bólintott.

-          Furcsa – mondta kis félmosollyal.

-          Mi furcsa?

-          Hát csak az, hogy megnyugodtam. Olyan békességet érzek, amikor veled vagyok. Soha senki mellett nem éreztem magam így. Nehéz megfogalmazni, de mintha valami megérintené a szívemet. Én nem értem, mi ez – a fiúra pillantott, aki újra mosolygott. – Te tudod, igaz?

Péter bólintott.

-          Megengeded, hogy egy újabb idézettel válaszoljak?

-          Nos…, hát végül is… miért ne – bólintott a lány. Elnevette magát. – Már mindegy, egy bibliai idézettel több vagy kevesebb.

-          „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”

Folytatom.