A látogatás

Mama emlékére

Örzse néni szuszogva száll le a vonatról. Fiát, unokáját jött látogatni, felpakolt hát rendesen. Hátán batyu, kezében fonott kosár, gondosan lekötözve. A kosarat, ahogy leszáll, fent hagyja, tudjon kapaszkodni. Fekete sokszoknyája ráncaiból kotorja elő zsebkendőjét. Meleg van. Törli magáról az izzadtságot, azzal a mozdulattal igazít egyet fejkendőjén. Körülnéz, tanácstalanul, tekintete támpontot keres, ismerős arcot. Fiatalasszony kora óta nem járt erre.

Mögötte türelmetlen kamaszhang csattan:

- Mama, vigye már arrébb a cuccost!

Összerezzen, hátranéz:

- Mit vigyek arrébb, fiatalember?

- Hát a csomagjait. Nem lehet magától leszállni.

- Viszem már, viszem. Iparkodok én, csakhogy nehezen bírom. Segítene leemelni a kosarat?

- Segítek én, csak engedjen leszállni!

A fiú kipréseli magát, leugrik. Emelné a kosarat. Nem megy. Nekiveselkedik, két kézzel, így is alig bírja.

- Mit visz ebben, követ? Hogy a fenébe’ bírja el?

Örzse néni nevet.

- Dehogy követ! Az unokámnak pakoltam, jóféle almát, körtét. Vegyen belőle! – hajtja félre a kék kötényt a kosárról.

A fiú zavarban van, venne is, nem is, szép, érett alma, körte, nem olyan nyeszlett, amit a boltban kapni. Örzse néni látja a tétovázást, kiemel egyet, a legszebbet, a körtéi közül. Nyújtja a fiúnak.

- Itt van, ni, vegye csak el, ne szégyenlősködjön! Van ott még több is, ahol ez termett.

- Hát köszönöm – mondja csendes mosollyal a fiú.

- Szívesen adom, vegyen almát is!

A fiú, most már felbátorodva, elvesz egyet az almák közül is.

- Köszönöm, tényleg nagyon szépek.

- Nem minden nap ehetik ilyet, igaz-e? Itt, Pesten nem terem meg. Az unokám is panaszkodik, azért hozom neki otthonról. Hanem már meg kellett volna jönnie a fiamnak, azt ígérte, kijön elém, itt lesz, mire megjön a vonat. De nem látom sehol.

- Majd megjön, ha ígérte. Köszönöm a gyümölcsöt, nekem mennem kell.

- Isten áldja, fiatalember, köszönöm, hogy segített.

- Nincs mit. Csókolom!

A fiú már szalad is. Elnyeli a város.

Örzse néni nyugtalan, nem szokott késni a fia. Ő meg mit kezd itt egyedül, ha nem jön? Nem ismeri a várost. Mondta ő a fiának, jöjjenek ők, neki már nem való az utazás, de a menye kórházban, elkél a segítség is. Így aztán rászánta magát. A jószágot a szomszédasszonyra bízta, a kert, hát az elvadul, mire ő hazamegy, de ha kell a segítség, mit tegyen? Majd apródonként rendbeteszi azt is.

Csak itt lenne már Géza. Kezd éhes lenni, el is fáradt, lepihenne. Lába is fájósodik. Mégis a régi cipőt kellett volna felvenni. Csak hát nem akart abban jönni, szégyenszemre. Mit szólna hozzá a fia, unokája?

Leül a padra, lábát masszírozza. Géza futva közeledik, észre sem veszi, csak mikor odaér.

- Jaj, mama. Nem megmondtam, hogy jöjjön ki a peronról? Én már nem jöhetek ide be, csak jeggyel engednek. Szerencsém volt, hogy beengedtek, lyukat beszéltem az alkalmazott hasába, ott könyörögtem neki.

- Jaj, fiam, hát miféle új módi ez? Elfelejtettem, na. Öregasszony feje lyukas már! Na de most már itt vagy. Az a fontos.

Ballagnak kifelé, Örzse néni a batyuval, Géza a kosárral.

- Mi a rossebet hozott ebben? Leszakad a karom tőle. Hogy bírta idáig?

- Csak egy kis gyümölcs. Segítettek, nem egyedül cipeltem. Az öreg Somogyi Pál fia vitt ki az állomásra. Itt meg egy fiatalembert kértem meg. Adtam neki almát, körtét.

- Nahát, mama, maga aztán megéri a pénzét! – nevet Géza. – De megmondtam, hogy nem kell semmit hoznia, kapható minden a boltban, piacon.

- Bótba’! Hol kapható a bótba’ ilyen igazi, valódi alma, körte? Íztelen az mind! Ettől meggyógyul Márti is, meglátod. Főzök én neki olyan becsinált levest, azt se kapni a bótba’.

- Odébb van az még, hogy Márti ilyesmit ehet, diétán tartják. Jóformán semmit nem kap.

- De hát mi baja? – ijed meg Örzse néni. – Nem azt írtad, hogy semmi komoly, nem kell megijedni?

- Nem akartam megijeszteni, mi is reménykedtünk, hogy nem kell műteni. De mégis kellett. Epével. Jobban van már, csak nem ehet. Nem is bír.

- Ettől a városi élettől van, biztos. Nem lehet itt élni, zajban, koszban. Alig kapok levegőt.

- Igaza van, mama, de itt még van munka, tudja, meg kell élni valamiből.

- Tudom, fiam, tudom. De nem jól van ez így. Nem egészséges dolog egymás tetején lakni.

- Egymás tetején?

- Az. Emeletes házakban éltek, egymás hegyén-hátán.

- Ja, vagy úgy! Hát ez van, ezt kell szeretni. Mi mást tehetnénk?

- Azt nem tudom, fiam, igazán nem tudom. Hanem messze megyünk még?

- Nem, mama, itt parkoltam nem messze. Még egy sarok.

- Jó is lesz végre letenni ezt a batyut, a lábam is megfájósodott, fene ebbe az új cipőbe.

- Hát miért ezt vette fel, mama?

- Hát a régi kitaposottat csak nem vehetem fel?

- Ugyan már, nem bálba készül! Na, itt is vagyunk.

A férfi nyitja az ajtót, belegyömöszöli a csomagtartóba a kosarat, batyut. Sóhajtva ül be, gyűrött arcán a város mély barázdát szántott ma is.