Megszokásból kel, évtizedek
mozdulataival nyúl a ruha után, húzza magára, gombol, nadrágszíjat bújtat.
Végül ránt egyet a nadrágon és kész. Agya ekkor mozdul, lomhán. Nincs hova
siessen. Komótosabb tempóra vált, kitolja a fészerből a kerékpárt, kopott,
rozsdás. Összeillenek. Végigsimít őszülő haján, fehér borostáin, sercegnek a
szőrszálak kérges tenyere alatt.
Hát igen, megvénültünk, sóhajt,
miközben lendül a láb. Mire nyeregbe huppan, kiröppen a gondolat. A kerékpár
nagyot reccsen, majd nyikorogva megindul.
Szolgál még az öreg jószág, morog
maga elé elégedetten, nem tudni, a kerékpárra vagy saját testére érti-e. Hamar
elszáll ez a gondolat is, szájában összefut a nyál, ahogy a hideg, gyöngyöző
üvegű sörre gondol.
A cimborája már sorban áll, mire
odakanyarodik az állomáshoz. Rozsdás kerékpárja falnak támasztva.
- ’reggelt! – böki oda, bólintás
a válasz. Spórolósak a szavak, míg az első kortyok nem nedvesítik a kiszáradt
garatot.
- Meleg lesz máma is – kezdi a
cimbora. Rábólint.
- Az. Délbe’ alszok is egyet.
Ráérek aludni, nyugdíjas vagyok – foghíjas szájjal vigyorog.
- Jól teszed. Nekem nem engedi az
asszony, aszongya, ne lopjam a napot.
- Köllött neked nősülni. Látod,
én a magam ura vagyok. Nekem ne zsémbeljen egy asszony se egész nap a nyomomba’!
- Azér’ van abba’ jó is – kacsint
a cimbora. – Van, aki főz rád.
- Ha te mondod.
Ráhagyja, nincs kedve vitázni.
Kiürül az üveg. Búcsúzkodnak, kerékpárra ül. Cimborája hosszan néz utána,
tekintetében kis irigység.
Hazaér, belöki a kertkaput,
fészerbe tolja a kerékpárt. Keze a kilincsen.
„Nézzünk a jószág után, fiam!” –
hallja apja szelíd hangját, látja szikár alakját, ahogy méri a kukoricát a
csirkéknek, újra gyerek. Érzi a sülő szalonna, piruló hagyma illatát.
Lenyomja a kilincset, belép a
hűvös konyhába. Az asztalon száradó vacsora maradékát mohó légy döngi körül.
Hirtelen zuhan rá a magány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése