Emma megállt egy pillanatra,
mielőtt kilépett a gangra.
Megigazította a haját, simított egyet a bundáján.
Ösztönös volt a mozdulat, régi idők mozdulatát idéző. Szinte futva indult a
körfolyosón az ajtó felé. Lépteit visszhangozták a falak. Akárhogy igyekezett
is, a függönyök megrebbentek, amerre elhaladt. Hogy gyűlölte ezt a mindennapos
vesszőfutást! A bőrén érezte a függöny mögül fürkésző vénasszonyi tekinteteket,
hogy másnap az anyja szájából hallja a ki nem mondott gondolatokat. A
vénasszonyokat értette: unalomból, irigységből szőtt gondolataikat. A
kelkáposztaszagú konyha perspektívájából ő csakugyan botrányosan ifjú volt és
üde. Anyját nem értette, minek kellett meghallania ezeket, és főként miért nem futtatta
át az anyai szív szűrőjén a megjegyzéseket. Miért volt fontosabb a
„mitszólnakaszomszédok”? Vagy nem is volt fontosabb, ez csak egyfajta nevelési
trükk, a lélektani hadviselés része volt, amit anyja bevetett? Akárhogy is, nem
vált be. Akkoriban csak azért is felvetett fejjel, büszkén lépegetett végig a
gangon, lassan, mint egy királynő az alattvalók sorfala előtt – így képzelte –,
hogy annál jobban megnézhessék. Később, ahogy kezdett kinőni a kamaszkorból,
önmagát is nevetségesnek érezte. Akkor szokott rá a frizura- és ruhaigazításra,
és a futólépésben való közlekedésre. Az ajtót is sietve nyitotta, majd szinte
berobbant a lakás menedékébe, anyját rendszeresen halálra rémítve ezzel.
„Hova ez a nagy sietség,
kislányom, ráhozod a frászt az emberre.”
„Semmi, anyukám, semmi” – rebegte
ő elfulladó hangon, és nyitott is be a szobájába ugyanazzal a lendülettel.
Ma azonban az első lépések után
megtorpant. A gangon karácsonyillat lebegett, varázslatos illat, a sülő
kalácsok, fahéj, gyömbér, narancs édes illata, fenyőillattal, néhol már a töltött
káposzta füstös zamatával keveredve. Meghatározhatatlan illategyveleg, ami
lelassította, visszaforgatta az időt. Emma szőke fürtös kislány volt újra, a
kis piros bundájában, fényes csizmácskában tipegett a gangon anyja kezét fogva.
A függönyök elismerően rebbentek utánuk, milyen édes angyalka, sóhajtották,
Anya büszke tekintete csillogott, ahogy felnézett rá, az ő gyönyörű, erős,
fiatal anyukájára…
Szemét ellepte a könny. Benyitott
az ajtón, ezúttal lassan, félve, hogy elillan a varázs. Ahogy belépett,
beburkolta a régmúlt karácsonyok illata. Anyja kilépett a konyhából, kezében
fakanál, ősz haja csillogott. Emma lenézett rá, mindig meglepte, milyen kicsi.
Ahogy lehajolt, hogy puszit adjon neki, a tekintetük találkozott. A melegbarna
szemekből egy egész élet szeretete áradt felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése