Kinek a szégyene?

Múltkorában az öcsém (aki sikeres vállalkozó), azt találta mondani a lányomnak, hogy haragszik rám, mert nem használom ki a lehetőségeimet.

Azaz nem keresek olyan állást, ahol több pénzt kereshetnék, mint jelenleg. A dolog nála nem új keletű. Akkor kezdődött, amikor évekkel ezelőtt egyik kolleganője azzal állt elő, hogy ő onnantól az olasz nyelvtudásával fog boldogulni. És lőn. Sikerült neki bekerülnie egyik hazánkban (is) állomásozó olasz céghez, jó fizetésért. A történet lehetne happy end is, mint az „És utána boldogan éltek, míg meg nem…” gyermekmesékben. Csakhogy a mesék gyermekeknek valók, akik még nem ismerik az élet realitásait. Nem tudják, hogy mindennek ára van. Hogy ennél a kolleganőnél mi volt az ár, nem tudom, öcsém családi legendáriumában nem szerepel boldog család, férj, gyerekek, ilyesmi, ahogy az sem, hősnőnknek most milyen élete van, sőt, jelen pillanatban arról sincs tudomásom, ott van-e még annál a cégnél, és van-e állása egyáltalán. A történetnek nem is ez a tanulsága, így a mi szempontunkból teljesen lényegtelen.

Ez a történet az én történetem. Most nem fogom leírni, miért döntöttem úgy akkor, amikor erre a rögös pályára léptem, hogy ezt választom, ahogy arról se szeretnék beszélni, miért maradtam minden nehézség ellenére. Talán egyszer ennek is eljön az ideje, ahogy a számvetésnek is, hogy megérte-e vagy sem. A fő kérdés jelenleg azonban az, hogy kinek a szégyene, hogy ide jutottam, jutottunk? Többször kiszámoltam már, így fejből tudom a számokat, hogy kellene még százezer forint, hogy ne kerüljünk minden hónapban mínuszba. Ha azt szeretném, hogy tisztességesen el tudjam látni a családomat, akkor még legalább ötvenezer kéne, és ahhoz, hogy olyan színvonalon éljünk, amire azt lehet mondani, hogy „értelmiségi lét”, kellene legalább még további kétszázezer. Most azt se szeretném definiálni, mit értek „értelmiségi lét” alatt, a kifejezés esetleges kirekesztő, sértő voltával se szeretnék foglalkozni, mert aki ismer, tudja, hogy nincs ebben semmi lenézés vagy a mások alábecsülése. Csak pusztán és pőrén az, ami. Minthogy egyetemet végeztem, értelmiségi vagyok. Sőt, humán értelmiségi. Az én generációmnak ez talán mond valamit, a mai fiataloknak valószínűleg ezt is hosszasan magyaráznom kéne. De engedtessék meg nekem, hogy most ezt se tegyem.

A kérdés tehát az, hogy az oly nagyon beharangozott és mindmáig fennen hangoztatott pedagógus életpálya modell nevet viselő, számunkra erősen megalázó (hadd ne fűzzek most ehhez se magyarázatot) Hoffmann Rózsa féle „álom” kinek a szégyene? És az kinek a szégyene, hogy Magyarország, az én hazám, még ezt a megalázó „álmot” se képes számunkra megteremteni belátható időn belül?

Ez az „álom” egyébként, akárhogy nézem is, legfeljebb az a szint lenne, amire én azt mondom, tisztességes megélhetés. Azaz a jelenlegi fizetésem duplája. Messze nem az általam „értelmiségi létnek” nevezett életszínvonal.

Sokáig azt gondoltam, igaza van az öcsémnek, és erősen szégyelltem magam. Szégyelltem a szegénységet (nem is voltam hajlandó ezt a szót kiejteni a számon a helyzetünk leírására), szégyelltem, hogy nem teszünk többet, a férjem és én, a boldogulásunk érdekében. És szégyelltem, hogy tanár vagyok, nem szívesen vallottam be a környezetemben az embereknek. Csakhogy rájöttem, hogy ez nem az én szégyenem. Ahogy a férjemé sem, hogy ő nem tud többet keresni. Ha az ember a saját hazájában csak másodrendű állampolgár, miközben tanul, szakmát szerez (ebből a szempontból mindegy, hogy ezért szakmunkásképzőt vagy egyetemet végez-e), tisztességesen végigdolgozza az életét, az bizony nem az egyén szégyene.

Igaz, hogy ez a megállapítás, akármennyire is korszakalkotó és forradalmi a saját életemben, még nem emel ki a szegénységből, mégis fontosnak tartom leszögezni, hogy innentől fogva nem vagyok hajlandó lehajtott fejjel sunnyogni a fal mellett. Kijelentem, hogy nem vagyok hajlandó tovább cipelni ezt a terhet, mert ez nem az én szégyenem.