Tanárszemmel 3

Okvetetlenkedések az oktatásról

Ez egy 2007-ben írt szöveg. Önmagamat plagizálom. Nem azért, hogy verjem a mellemet, hogy lám, lám, én már akkor megmondtam (amúgy már sokkal korábban megmondtam, csak nem írtam le), hanem azért, mert fájón aktuális. 

És akkor most az alábbiakban következzen a régi írásom:

Ma reggel azt mondta a lányom, hogy nincs kedve iskolába menni. A fiamnak már szeptember óta nincs. Igaz, ő már 12 éve koptatja az iskola padjait, ennyi idő alatt bele is lehet unni. Annak idején, amikor kicsi volt, alig várta, hogy iskolába mehessen végre. Tele volt tudásvággyal, nem is bírta kivárni, előbb megtanult olvasni, magától, na és írni is, ákombákom betűkkel. Aztán alighogy elkezdték, jött azzal, hogy már nem szeret olvasni, legnagyobb bánatomra. Ez azóta se változott. Ennek ellenére olvas, de közel se úgy, mint én annak idején, hogy bújtam a könyveket éjjel-nappal.

A lányom viszont ilyen. Ritka az, amikor nem könyvvel a kezében látható. Csak a kötelező olvasmányt nem olvassa szívesen. Azt mondja, unalmas. És szerintem igaza van.

De vajon miért nem szeretnek a gyerekek iskolába járni? Miért az a sok szorongás, félelem, idegeskedés?

Amikor először beszéltek az oktatás reformjáról, nagyon megörültem, én balga, azt hittem, na, most vége mozdul valami a mi jó öreg, poros, elavult oktatásügyünkben is. Vidám gyerekek lesznek, gyomorgörcsök és izzadó tenyér nélkül, az iskola megújul, és tényleg azzá válik, aminek lennie kéne: a tudás tárházává. Mosolygós és kedves pedagógusok fogják egyengetni a nebulókat a tudás útján. És mire az ifjú ember kikerül az iskolából, kellő önbizalommal, tudással felvértezett, megfelelően kreatív, sorsát irányítani kész önálló felnőtté válik.

Ezzel szemben mit látok? Semmit. Illetve a semminél is rosszabbat: iskolabezárásokat, kötelező óraszám-emelést, kedvetlen tanárokat, még kedvetlenebb diákokat.

Egy ismerősömtől hallottam éppen tegnap, hogy már vizsgálják, hova lettek azok a milliárdok, amiket az unió adott az oktatásügy reformjára. Az persze nem lepett meg, hogy én nem is hallottam ezekről a pénzekről, mert nem foglalkozom ilyen kérdésekkel. Az lepett meg, hogy ha tényleg több milliárd forintot kaptunk az uniótól, akkor ez miért nem látszik még csak nyomokban sem az iskolákon? Vagy már megint túl naiv vagyok, amikor azt hiszem, hogy az oktatásügy és az iskola összefügg egymással?

Na és hol van a reform? Az én értelmezésemben a megszorítás és a reform az nem ugyanazt jelenti. Viszont én reformot még nem láttam. Számomra a reform valamiféle korszerűsítést (is) jelentene. Például jobb ellátottságú iskolákat, korszerű, modern, gyerekbarát berendezést, olyan székeket, amelyeken ülni is lehet. Aki ült már szülői értekezleten, az tudja, miről beszélek. Sokszor eszembe jut, hogy ha én alig bírok ki egy órát azokon a székeken, vajon a gyerek hogy bír ki hat, hét órát? Na és micsoda marhaság már ez a szülői értekezlet is? Minek? Kinek? Utálja szülő, tanár, a szülők fele el se jön. Miért nem lehet valami életszerűbbet kitalálni? A XXI. században? A számítógép és internet világában? A mobiltelefonok világában? Amikor Magyarországon 100 főre jut 103 telefon. (Ha jól emlékszem az adatokra.)

Na és a világítás? Nem tudom, feltűnt-e rajtam kívül valakinek, hogy az iskolákban még mindig ugyanolyan neonnal világítanak, mint az én gyerekkoromban, noha már akkor is lehetett tudni, hogy rongálja a szemet.

Másfelől itt van a tanár és a diák. A lányom azt mondja, nagyon szereti a matektanárnőt, mert bár szigorú, de kedves. A folyosón is rámosolyog a gyerekekre. Vajon hogy csinálja? Különben mindegy is, bennem inkább az merült fel, hogy na és a többi tanár miért nem???? Nem őket akarom bántani, félreértés ne essék, de a reformba nekem az is beletartozna, hogy a tanári pálya becsületét helyre kellene állítani, hogy az menjen tanárnak, aki akar, és nem az, akit nem vesznek fel máshova. És hogy a tanár annyi órát vállalhasson, amennyit szívesen is csinál. És persze jól! A fiam franciatanárnője például így csinálja, megteheti, a férje nem tanár, nem kenyérre kell a pénz. És érdekes módon mindig jókedvű, vidáman megy órára, türelmes a gyerekekkel. Nyilván alkatilag is ilyen, de azért megnézném, hogy ha reggeltől estig kellene tanítania, akkor is tudna-e ilyen derűs és kiegyensúlyozott lenni.

Aztán itt van még az a kérdés is, hogy hány gyerek legyen az osztályban? Nem mondom, hogy jusson minden gyerekre tanár, de azon azért érdemes lenne elgondolkozni, hogy ha minket, felnőtteket terelnének be egy akkora terembe, mint egy osztályterem (és a mai osztálytermek nem akkorák már, mint régen), 30 kollégával összezárva, és úgy kellene napi 6-7, időnként 8 órát eltöltenünk, egész nap kényelmetlen székeken ülve, csöndben maradni, jegyzetelni, figyelni, közben csak 45 percenként állhatnánk fel, 10-15 percre, és akkor lehetne csak enni, inni, mozogni, beszélgetni, szükségünket végezni, na, vajon mi mit szólnánk ehhez? Ráadásul esetleg éppen azzal a kollégánkkal kellene megosztanunk az asztalunkat, akit a legjobban utálunk. Csak mert a főnök azt mondta.

És különben is: miért van nekik 8 órájuk? És a 8 óra után még hazajönnek, tanulnak, leckét írnak. Napi 9-10 óra tanulás. Aminek a 90%-a örökre elvész. Vagyis a másik problémám a tananyaggal van. Reáltárgyakból olyanokat tanulnak, amiről én még csak nem is hallottam. A lányom ötödikes matekpéldáit se tudtam már tavaly megoldani. (Ezek szerint én butább vagyok, mint egy ötödikes.)

Aztán itt vannak a kötelező olvasmányok. Hogy lehet az, hogy ugyanazok a kötelezők már vagy 50 éve? Jó, lehet, hogy csak 40. Persze, a klasszikus az klasszikus. Na de 40 éve nem is írtak az írók semmi olyat, amit érdemes lenne bevinni az iskolába? Amiről érdemes lenne tanulni? Szóval a fene se érti ezt. A világ meg közben mennyit ment előre. Igaz, nem a könyvek által. (Vörösmarty után szabadon.)

Szóval nem értem én ezt az egészet. Lehet, hogy itt is felütötte a fejét a pancserizmus? Vagy megint én vagyok hülye?