Óvatlan voltam, belátom.
Szabadság idején kint kellene lenni a strandon, vagy a hegyekben, esetleg a jó
hűvös pincében, erdő mélyén, barlangban, nem tudom, bárhol, ahol nincs az ember
internetközelben. Különben úgy jár az ember, ahogy most én: megnyitja a
linkeket, és elkezd olvasni. És felváltva dühöng és csapkod, miközben a gyomra
maroknyira ugrik össze.
Elgondolkoztam, vajon miért
vált ki belőlem ilyen mértékű szorongást és feszültséget az a hír, hogy
szeptembertől jön a tanfelügyeleti rendszer. Több, mint harminc éve a pályán,
írtam cikkeket, fejlesztettem tananyagot, írtam pedagógiai programot, rendszeresen
írok tanmenetet, vettem részt különféle kísérleti módszerekben – legtöbbször
csak úgy, utólag belecsöppenve, félig autodidakta módon képezve magamat a
módszerre, jöttek hozzám órát látogatni igazgatók, szakfelügyelők, később
szaktanácsadók, kollégák, tartottam nem egyszer bemutató órát, nyilatkoztam
tévének, többször is, nem beszélve arról, hogy az 5 év egyetem alatt számtalan
vizsgám, szigorlatom volt, államvizsgáztam és megírtam a diplomamunkámat
(tényleg én írtam!). Több intézményben és intézménytípusban tanítottam, az
általános iskolától gimnáziumon keresztül szakközépiskoláig, már egyetemista
koromban voltam óraadó, nálam csak pár évvel fiatalabbakat tanítva, élesben,
nem vezetőtanár gyámkodása alatt (olyan is volt persze, hiszen kötelező). Terveztem
pályaelhagyást, különböző okokból. És mégis itt vagyok. Újra és újra
feltámadva, vagy talán Sziszifuszként tornázva fel a magam szikláját mindenféle
hegyeken. Most mégis félek. Félek, mert nem tudom, mi lesz ennek a kimenetele.
Nem is attól félek, amivel riogatnak sokan, hogy elveszíthetem az állásomat. Ez
nem újdonság. Lassan megszokjuk mi, tanárok is, hogy ebben az országban ilyen
fenyegetettségben kell élnünk és dolgoznunk. Hiszen bárki, bármikor
elveszítheti az állását manapság. Nem tudom igazából mitől félek, talán attól a
megaláztatástól, amit a tanfelügyelői óralátogatás jelenthet. Tudom, nem kéne előre rettegni. Mégis, ahogy olvasom az erről szóló cikket, felsejlik előttem a
tanfelügyelő komor alakja, amint azt nézi, hol kaphat rajta, miféle hibát
vethet utóbb a szememre. És ez alapján milyen jellemzést írhat majd rólam, pár
órám látogatása alapján. Vajon tudni fogja, hogy ha hibázok, ha idegesnek tűnök
majd, akkor az mennyire lesz köszönhető az ő személyének? Vagy azt feltételezi,
hogy ha ő nincs ott az órámon, akkor is olyan szorongó és feszült szoktam
lenni, és hibát hibára halmozok. És vajon mi lesz a következmény? Kirúgás? Vagy
megelégszik az írásbeli megdorgálásommal? Vajon tanárként lesz-e benne legalább
némi empátia, vagy aki odakerül, azt már teljesen benyelte a rendszer?
Miből gondolom, hogy így lesz?
Írhatnám, hogy mivel járt már az iskolában is próba-tanfelügyelő, és akinél
volt, mesélt ezt-azt. Igaz is lenne, de nem írom. Ha racionalizálni akarom,
akkor mondhatom, hogy nem biztos ez, miért is kéne félnem, félnünk? És mégis…
fenyegető már maga az elnevezés is: „felügyelő”. Ráadásul a régi „szak” helyett
„tan”. Ez a kifejezés, hogy tanfelügyelő, vajon mi jót sugallhat? Különösen, ha
a régit is melléállítom, a szaktanácsadót. A tanfelügyelő az nem tanácsadó, nem
azért jön, hogy konzultáljon, megbeszéljen, esetleg tanácsot adjon, nem
segíteni jön. Felügyelni jön. Azt jön felügyelni, hogy a tanár mennyire tartja
be a fölülről jött utasítást. És innentől, azt hiszem, van, akivel fél
szavakból is… Csak gondoljatok bele, ez ma, Magyarországon mit jelent!
Az a bizonyos cikk:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése