Gasztropuccs-filozófia

Talán itt az ideje, hogy eláruljam: én nem tudok főzni. Noha 12 éves korom óta gyakorlom.

Azzal kezdődött, hogy az anyukám által elkezdett ételeket be kellett fejeznem, mivel neki munkába indulás előtt csak annyi ideje volt, hogy felrakja az ételt, és ellásson instrukciókkal, hogy még mit kell beleraknom és mikor. Később aztán már önállóan is kellett ételeket készítenem. Emlékeim szerint azok az ételek sikerültek jól, amiket amúgy is szerettem. De például kelkáposzta-főzeléket azóta sem tudok főzni. Nem is szoktam.

Jó emlékeket nem nagyon őrzök abból az időből, rosszakat annál inkább. Nem egyszer fordult elő, hogy apukám, aki mellesleg tud főzni, nem is rosszul, könnyek között talált a konyhában, mert sehogy se akart összejönni a dolog. Ilyenkor kivétel nélkül mindig megvigasztalt, és nekiállt menteni, ami menthető. Soha nem szidott össze, ami nagy szó, mert pl. a takarítási szokásaimat mindig kritizálta. De becsületére legyen mondva, akármennyire elszúrtam is az ételt, ő hősiesen megette, sőt, még dicsérte is.

Ezek után bárki azt gondolhatja, hogy akkor bizony jó szakácsnővé váltam, és mennyire szerethettem főzni. Hát nem. Utáltam. Idővel persze megtanultam egy s mást, de úgy nőttem fel, hogy bár rendszeresen főztem, főleg nyáron, amikor vakáció volt, és ketten voltunk otthon az öcsémmel, úgy jöttem el a szülői házból, hogy nem tudtam elkészíteni pl. egy rántást, se palacsintát. Hogy mást ne mondjak. Rengeteg olyan étel és konyhatechnikai eljárás van, amiről meg voltam győződve, hogy az túlságosan nehéz, így évekig kerültem. Nem voltam tisztában az arányokkal sem. Amikor férjhez mentem, életem első paradicsomos káposztáját két fő helyett minimum 10 főre készítettem el. Emlékszem, először egy adag paradicsomlét raktam a hatalmas fej káposztához, egy aránylag kis lábasban. Majd amikor láttam, hogy túl kevés a paradicsom, elővettem egy nagyobb lábast és újabb adag paradicsomot. Sejthető a végeredmény: a legnagyobb edény, ami csak létezett a háztartásomban, tele lett. Amúgy a paradicsomos káposzta meglepően jól sikerült, csak hát leginkább a halak profitáltak belőle, mert bár hősiesen ette a férjem (az ő kedvéért készült, mivel ő szerette, velem ellentétben), és én is, de három nap után kihajítottam az egészet. Szinte észre se lehetett venni, hogy ettünk belőle. Azóta se készítettem paradicsomos káposztát. Gyanítom, hogy nem is fogok.

Elárulom: ma már szeretek főzni. És állítólag jól főzök. Noha nem tudok. Mi a titkom? Olyan ételeket készítek, amiket én is szeretek, és nem félek kísérletezni. Az első paradicsomos káposztának köszönhetően bármibe bele merek vágni, ami ehetőnek tűnik. Még szerencse, hogy akkor volt otthon elég paradicsomlé és megfelelő méretű edény. Na és egy hős férj.

A főzéshez valójában nem kell más, mint kalandvágy és kísérletező kedv. Aki szeretett a kémiaórákon kísérletezni, annak nem lesz ezzel gondja. Aki a „kémia” szó hallatára is undort érez, az se keseredjen el! Főzni attól még szerethet.

Először érdemes kicsiben kezdeni, például egy rántotta elkészítésével. A rántottakészítés is művészet a maga nemében. Majd még visszatérünk ehhez. Ha az ambícióid csupán addig terjednek, hogy tudsz pizzát rendelni, akkor már nem vagy reménytelen eset. Reménytelen eset valójában nincs. Illetve van. Aki még ötvenévesen is hazajár anyukához hétvégenként ebédre, hét közben pedig vagy nem eszik főtt ételt, vagy pedig házhoz rendelőst eszik, na az csakugyan reménytelen eset, bár én azért róla se mondanék le, ha elkezdte olvasni a Gasztropuccsomat, és nem hagyta abba az első rész után. Ki tudja? Elvileg a jó pap is holtig tanul.

A fentiek alapján gondolom, világos, hogy a Gasztropuccs valójában nem főzés, hanem filozófia. Az eredeti, ami annak idején megihletett, abból a filozófiából indult ki, hogy kell egy műsor, ahol olyan ételeket főznek, amelyekhez nem kell sok pénz, és diákok is könnyen elkészíthetik. A Gigis gasztropuccs filozófiája az, hogy nem főzni kell tudni ahhoz, hogy jó ételeket tudjunk készíteni. És ne feledjük: nincs rossz étel, csak nem ittunk eleget.

A folytatásban: a tojásrántotta.