A hazatérés 1. rész

Anita hazaért. Családja az előszobában várta.
A lány meglepődött, meglehetősen szokatlan volt ez, a testvérei sokszor még üdvözölni se jöttek le a szobájukból.

Kérdőn nézett apjára, testvéreire. Arckifejezésük zavarba hozta.

- Mi történt? – fordult apjához.

- Gyere, ülj le! – felelt az apja, tekintetében, hangjában volt valami megfejthetetlen.

- Miért üljek le? Mondd már, mi történt! – sürgette az apját. Érezte, ahogy gyomrában kúszik fel valami ideges feszültség. Belsejét jeges félelem kerítette hatalmába. Az apja felsóhajtott.

- Mama meghalt – mondta kurtán. A lány elsápadt. Szótlanul roskadt le a székre, amit öccse készített oda. Meghalt. A szavak üresen visszhangoztak az elméjében. Az előző estére gondolt. Akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak az eseménynek, de most, Mama halála egész más megvilágításba helyezte azt a dolgot.

Este, mikor már félálomban volt, halk, sóhajszerű hangot hallott. „Kisleányom.” Egyedül nagyanyja szokta így hívni őt.

Körülnézett, hallgatózott, de csönd volt és sötét. Akármi volt ez, nem ismétlődött. Anita nem volt ugyan materialista, sem ateista, de nem igazán hitt a természetfölöttiben sem. Igazából nem érdekelték azok a dolgok, amikre nincs racionális magyarázat. Így aztán újra lefeküdt, és hamarosan el is aludt.

Most, hogy Mama meghalt, eszébe jutott ez a különös dolog, de nem foglalkoztatta különösebben. Nem hitt a szellemekben, sem a túlvilági lét nem érdekelte. Nagyanyja elvesztését azonban nem tudta elfogadni. A temetésig tompa kábulatban élt, sírni sem tudott. Azt, hogy Mama nincs többé, kizárta a gondolatai, érzelmei közül. Így viszont minden egyebet is ki kellett zárnia. Kelt, evett, ivott, ha kérdezték, válaszolt. Mindezt gépiesen, mint egy robot.

A temetésen se sírt, csak állt a koporsó előtt, kezében Mama kedvenc virágát, egy szál vörös rózsát szorongatva. Amikor a koporsót leeresztették, bedobta a rózsát, és égő szemmel nézte, ahogy a sírásók betemetik a sírt.

Utána se érzett megnyugvást. Nagyon hiányzott neki Mama, el se tudta képzelni, hogy nélküle is lehet élni. Soha nem gondolt arra, hogy elveszítheti őt. Nem tudott belenyugodni a halálába, úgy érezte, nem lehet, hogy a halállal az ember megsemmisül. Viszont nem hitt a keresztények által hangoztatott Mennyországban sem. Egyfolytában azon járt az esze, mi lesz a lélekkel, amikor valaki meghal.

Egy héttel később, egy esős, borongós őszi délután, otthon ücsörgött, olvasást mímelve, hogy ne kelljen senkivel beszélgetnie. A testvérei is olvastak vagy tanultak, apja rejtvényt fejtett, anyja a konyhában motozott. A telefon csörgése élesen hasított a csendbe. Anita egész testében összerándult a váratlan hangtól. Kisebbik öccse ugrott oda felvenni, majd szótlanul nyújtotta át Anitának. A lány kelletlenül állt fel.

- Tessék!

- Szia Anita, Éva vagyok. Kovács Éva. Szomorú hírt hoztam. Tomi meghalt.

Anita szíve összeszorult. Egy szót se tudott kinyögni. Tomi osztálytársuk volt a gimnáziumban, csöndes, kedves fiú. Motorversenyző volt, ígéretes tehetség.

- Itt vagy? – kérdezte a barátnője.

- Igen. – Anita nehezen préselte ki a szavakat. – Mi történt?

- Autóbaleset.

- Mikor lesz a temetés?

- Még nem tudom, majd hívlak, ha pontosabbat tudok.

- Rendben, várom. Szia.

- Szia.

Anita letette a telefont, gépiesen leült, és percekig csak bámult maga elé. Képtelen volt elhinni, hogy Tomi nincs többé.

- Mi van már megint? Ki volt az? Mit akart? – dörrent rá az apja.

A lány sötét tekintettel nézett rá.

- Meghalt az egyik osztálytársam.

Ahogy ezt kimondta, úgy érezte, a szoba hirtelen túl szűk lett neki. Felugrott. Csak el innen minél messzebbre! Kapkodva öltözött, és szinte futva menekült a lakásból. Az előszobában majdnem elsodorta az anyját.

- Hova mész?

Az anyja szavai visszhangzottak az üres folyosón.

- Könyvtárba – suttogta maga elé. Ahogy kimondta, hirtelen vágyott is oda, a könyvtár csendjébe, a hűvös félhomályba, ahol senki nem zavarja, nem bámul senki aggódva vagy rosszallóan az arcába, és nem faggatják fölöslegesen.

A könyvtárban kevesen voltak. Anita leült a társalgóban. Azon tűnődött, miért történnek ilyen dolgok. Nagyanyja halálát, ha nehezen is, de el tudta fogadni, idős is volt, beteg is, de egy fiatal életnek miért kell derékba törnie, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna? Észre se vette, hogy szeméből megindultak a könnyek.

- Szia, segíthetek?

A lány felnézett. Egy fiú állt előtte, látásból ismerte őt, ide járt ő is a könyvtárba.

- Nem hiszem, hogy tudnál segíteni – mondta, kézfejével elmaszatolva könnyeit.

- Hátha mégis. Leülhetek?

Anita bólintott. A fiú odahúzott egy széket, és leült. Várakozóan nézett a lányra, aki kis sóhajjal elkezdett mesélni. Elmesélte Mama halálát, a temetést, Tomi halálhírét, és beszélt a fiúnak a kínzó, meg nem válaszolható kérdéseiről is. A fiú figyelmesen hallgatta, majd beszélni kezdett. Beszélt a lánynak egy férfiról, akit több, mint kétezer évvel korábban megöltek, de feltámadt. Jézusnak hívják azt a férfit, mondta a fiú, és teérted is meghalt, mert úgy szeretett. Jézus minden embert szeret, tette hozzá, majd elővett egy Bibliát, és abból is felolvasott a lánynak egy részt. Anitának nagyon tetszett a felolvasott bibliai szöveg, de a fiú beszédéből nem sokat értett. A végén azonban mégis megnyugodott, nem a fiú szavaitól, hanem a fiúból áradó békességtől és vigasztalástól. A végén a fiú odaadta neki a Bibliát ajándékba, és a lány kicsit könnyebb szívvel ment haza. 

Folyt. köv.