Osztálytalálkozó

Szombaton osztálytalálkozón voltam. Nem akarózott elmenni. Az ember fél. Fél megmutatni megváltozott önmagát, és fél attól is, hogy szembesüljön a másikon látható változásokkal.

És mégis, a végén győz a kíváncsiság és a vágy, hogy újra lássuk azokat, akikkel valaha életünk legmeghatározóbb éveit töltöttük.

Furcsa dolog egy osztálytalálkozó. Van, akivel már több, mint 30 éve nem találkoztam, és az utcán talán el is mentünk volna egymás mellett, mégis, fél órás együttlét után olyan volt, mintha el se váltunk volna. A régi kép, amit az ember agya őriz, egyszer csak összeér az újjal, amit most látunk, és nemcsak az arc válik újra olyanná, mint amilyen volt, hanem a hang, a gesztusok, a mimika, egyszóval újra a régi minden, újra 18 évesek vagyunk.

Ahogy néztem a csajokat, jó érzés volt látni, hogy mindegyikük ápolt, csinos. Jól néztek ki. Ha csak erre az egy estére is, önmagamhoz képest én is igyekeztem nőnek látszani, legalább félig. Elvégre mégse jelenhetek meg a fiúk előtt klimaxos bányarémként. Az első benyomás a fontos, ezt még az ilyen antinő is tudja, mint én.

Hanem a fiúk! A fiúk bizony szinte egytől egyig megkomolyodtak, megemberesedtek (ami a pocakot eresztés népies elnevezése). Már nem fiúk, hanem férfiak. Nem tudom, miből gondoltam, hogy őket elkerüli az idő vasfoga, hogy ilyen szép képzavarral éljek. No de a külcsín, mint tudjuk, nem minden. A belbecs ennél sokkal fontosabb. Igaz, hogy az osztály szívtiprója nem jelent meg, de talán az illúziók miatt ez nem is olyan nagy baj.

Az első félóra után azonban az emberben helyreáll a rend, az elme, vagy a lélek nem fogadja el a változást, igyekszik szépíteni az első benyomás sokkhatását. Csak remélni tudom, hogy ők is így láttak minket, csajokat, a megszépítő szeretet jegyében. Igaz, a lányoknak nem volt szüksége erre a megszépítésre. Elégedetten állapítottam meg, hogy szépek, üdék, igazi nők.

Ami a belsőt illeti: a mi osztályunk, ha nem is volt iskola réme osztály, de azért nem voltunk könnyű eset. Tanárszemmel is azt mondom, nem ilyen osztályról álmodom. Amikor elballagtunk, azt gondolom, nem jósoltak volna nekünk túl sok jót a tanáraink. Ehhez képest azonban valóságos sikertörténet a mienk. Nem állítom, hogy mindenkinek hollywoodi álom az élete, de azt igen, hogy legtöbbünk több sikert mint kudarcot élt meg, és az egykori tanárpukkasztó diákokból értelmes, főiskolát, egyetemet végzett, felelősségteljes komoly felnőttek váltak.

Büszke vagyok rátok, csajok és fiúk. :)