Családtörténetek 1.

Anna története

Apám szerelemgyerek volt, akkor úgy mondták, zabigyerek. Nem tudom, igaz-e, hogy a szerelemgyerekek mind szépek, de apám szép volt. Bogárszemű, feketehajú kisgyerek. Felnőttként is ilyen maradt. A haja ugyan korán őszült, de kreol bőréhez jól áll az ősz haj.

Később aztán összeházasodott az anyja és az apja, de nem tartott sokáig a házasság. Jött a háború, nagyapámat behívták. Mivel külföldi volt, haza kellett mennie. Mama ment vele, de nem bírta kint. Nem ismerte a nyelvet, az anyósával se tudott kijönni, hazajöttek hát. Apám kicsi volt még.

Mikor aztán vége volt a háborúnak, a papának addig sutyorgott a fülébe az anyja, hogy ne menj vissza, nem vár már rád a magyar nő, így nevezte nagyanyámat, talált az már magának másikat, tán már van újabb zabigyereke is, válj el tőle, maradj itthon, hogy nagyapám végül tényleg nem jött vissza. Talált is neki persze új asszonyt, ott, helyben. Papa féltékeny volt, így könnyen elhitte, hogy az ő magyar felesége megcsalta már régen. Szó se róla, szép asszony volt a nagyanyám, kék szemű, gesztenyehajú, büszke tartású, még idős korában, megfakult szemmel, megőszült hajjal, sok kilóval nehezebben is. Viszont hűséges is volt. Várta haza az ő urát a háborúból, amikor véget ért, még akkor is várta, töretlen szerelemmel, amíg meg nem tudta, hogy hiába várja, más asszonyé már. Közös ismerősök hozták a hírt, majd megjöttek a válási papírok is. Aláírta, mi mást tehetett volna?

Nagyapám újra nősült hát, kezdett beleidomulni az új családba. Csakhogy a hírek őt is elérték. Megtudta, hogy az ő magyar asszonya mégsem lett hozzá hűtlen. Attól kezdve nem volt maradása. Azon törte magát, hogy tudna ő megszökni az új asszony mellől, és visszajönni az első feleséghez.

Egyszer aztán adódott rá alkalom. Átutazóban voltak Magyarországon, ő leszállt a vonatról, elbújt, hogy majd megvárja, amíg elmegy a vonat, aztán ő meg sem áll az asszonyáig. Csakhogy a magyar hatóságok másképp gondolták. Kitoloncolták az országból, nem is jöhetett vissza évekig.

Közben aztán jöttek a gyerekek, két szép fiú. Lehiggadt lassan az én nagyapám is. A szívében azonban ott rekedt örökre a szerelem.

Apám felnőttként anyám bíztatására felvette vele a kapcsolatot, leveleztek, ő is volt itt a családjával, mi is meglátogattuk. Az öcsémék látták őt utoljára a nászútjukon. Még elküldték neki a fényképeket, amiket kint készítettek, de arra a levélre már nem válaszolt.

Valójában nem tudjuk, mi történt. A kinti családja nem értesített minket a haláláról.

Nagyanyám is férjhez ment aztán. Sejteni lehet, hogy volt abban a házasságban némi nosztalgia, mert újra csak egy külföldit választott magának. Tőle is született egy bogárszemű, feketehajú, kreolbőrű fia. A második férj aztán örökre elhagyta, nemcsak nagyanyámat, hanem ezt az árnyékvilágot is. Róla nem beszélt senki a családban, a fényképét se láttam soha.

Mama nevelte tovább a fiait, egy ideig egyedül, aztán harmadszor is kérője akadt. Egyszerre kettő is. Egy módosabb férfi, délceg, jóképű, és egy nincstelen, alacsony termetű, korán kopaszodó, hajlott hátú. Ő lett aztán Pista nagyapám. Később kiderült, hogy alkoholista is.

Apám tizennégy évesen megelégelte a tehénszagot, elment szerencsét próbálni. Otthagyta a mamát az öccsével, a szülemamával, a mama félbolond öccsével, Mengyi bácsival, akit állítólag egy tűzifa vágott fejbe, attól lágyult meg az agya, na és persze Pista nagyapámmal.

Aztán a nagybátyám is felnőtt, megnősült, messze költözött, még messzebb, mint apám. Az öregek meg éldegéltek tovább magukban. Szülemama volt a családfő, az alsószoknyája zsebében hordta a családi kasszát, amit még éjjel se vetett le. Nem bízott Pista nagyapámban, aki elitta volna a fejük fölül a házat is, ahogy szülém mondani szokta. Különben jámbor ember volt az öreg, a csendes részegeknek abból a fajtájából való, akik sírnak, ha isznak. Józanon sokkal keményebb volt, kisgyereknek féltem is tőle, de csak a nagy hangja volt neki. Úgy meghunyászkodott az én kicsi, töpörödött szülemamám előtt, ha az ráripakodott, mint egy kutya. Aztán ment a hátsó udvarba, és belérúgott a kutyába vagy a kakasba. Vagy odamart egyet Mengyi bácsinak, aki csak vigyorgott. Mengyi bácsi mindenen vigyorgott. Kicsinek tőle is féltem. Értett azért valamit a külvilágból, mert néha nagyon neki tudott keseredni. Egyszer a fejembe vettem, hogy megtanítom olvasni. Iparkodott is szegény, de mindhiába. Hol vigyorgott, hol könnybe lábadt a szeme, én meg korholtam, dicsértem, aztán feladtam. De rájöttem, nem olyan bolond ő, mint amilyennek látszik. Tán ha fiatalon törődtek volna vele, lehetett volna javítani az állapotán. Na de kit érdekelt ez akkoriban? Arra megtanították, hogy a ház körüli munkákat ellássa, megdolgozott a kosztért, kvártélyért, amit kapott. Ennyi volt a bére. Jó szó, törődés nem járt hozzá.

Szülemama se tudott írni, olvasni, nem volt szüksége ilyen haszontalan dolgokra. Nem értett a magas tudományokhoz sem, se a matematikához, se a közgazdasághoz, de a családi költségvetést rendben tartotta, számolni fejben tudott. Jobban, mint más írásban. Nagy szegénységben éltek, mégse szorultak soha senki kegyelemkenyerére.

Pista nagypapa azért szerette a nagyanyámat. Amikor a mama megbetegedett, jobban ápolta, mint egy hivatásos gondozónő. Egészen a mama haláláig.

Bár a ház nem az ő nevén volt, része sem volt benne, de amikor a nagyanyám meghalt, ottmaradt, nem ment haza a saját rokonságához, hiába hívták, azt mondta, neki most már ez a családja. Ott élt a házban egészen a haláláig.

A nagyanyám halála nagyon megviselte szülemamát, pedig nem édesgyereke volt. Nagyanyám édesanyja korán meghalt, az apja újranősült. De annyi éven át éltek együtt, hogy az édeslányának tekintette őt. Amikor aztán a szülemama százéves lett, a kisebbik lánya odavette magához, mert már nem látott rendesen, nem tudta ellátni magát. Két évre rá meg is halt. Öreg fát nem lehet átültetni.

Akkor maradt magára Pista nagypapa. Hirtelen túl nagy lett neki a ház. Nem is volt sokat otthon, csak aludni járt haza. Egész nap a kocsmában ült, míg tartott a pénzből. Akkor aztán hazaballagott. Aztán a szíve feladta. A szomszédok találtak rá az utcán.

Apám és az öccse tisztességgel eltemettették a nagyanyám mellé, így a három férje közül Pista nagyapám lett örök társa.