Tóparti mesék 3.

Pár éve eladták az üdülőt.
Tudtuk, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, a gyárnak nem volt pénze, kénytelenek voltak eladogatni, amit lehetett. Az üdülőt meg lehetett. A vízparti üdülők iránt nagy volt a kereslet.

Igyekeztünk hát kihasználni a lehetőséget az üdülésre, amíg csak lehetett. Utolsó nyaralásunk alkalmával már a lányunk is megvolt, így belé is beleolthattuk a Balaton szeretetét.

Vittünk magunkkal egy felfújható kismedencét, az ott nyaraló gyerekek legnagyobb örömére. A mi lányunkon kívül szinte minden gyerek ott pancsikolt benne. Micike, a kislányunk, nem tudott még úszni, és félt a víztől, ezért gondoltuk, hogy ha nem mer belemenni a nagy vízbe, akkor legalább a kismedencében tudjon fürödni.

Aztán, ahogy az lenni szokott, szinte ki se lehetett imádkozni a Balatonból. Horgászni ugyan nem horgászott, de szorgalmasan ült a stégen esténként a horgászok körében, figyelte a kapásjelzőket, etette a halakat, ha kellett, ha nem, és ahogy a bátyja annak idején, elvitte az utolsó kenyérmorzsákat is a hattyúknak.

Hétvégén aztán meglátogattak minket a nagyszülők is. Sokan jöttek le azon a hétvégén, többek között a gyár vezérigazgatója a feleségével. Szép volt az idő, nyüzsögtek az emberek az üdülőben és a stégen.

Lányom sürgött-forgott a vendégek körül, mindenkihez volt egy kedves szava, világszép mosolyát is osztogatta nagy kegyesen. Senki nem tudta megállni mosoly nélkül, ahogy billegtette gömbölyű kis popsiját nagy siettében. Akkoriban kizárólag futva bírt közlekedni. Fürtös szőke haja lebegett utána, ahogy szaladt.

Két futás között leült a stégen is, szóval tartotta a vezér feleségét, elmesélte mindenkinek a hét fontos eseményeit, ki hány halat fogott, hányszor jöttek enni a hattyúk, és természetesen közben kifaggatott mindenkit, aki ott napozott. Ha nem szaladgált, akkor beszélnie kellett. Egyfolytában csacsogott hát, ahogy nagy komolyan ült a felnőttek között, lábát lógázva.

A lányomat alapvetően az emberek érdekelték a legjobban.

Dicsekedett persze a nagyapjával is, akit ott felügyelt horgászat közben. Igaz, hogy a Papa akkor éppen nem fogott halat, de azért persze a Papa a legügyesebb, legjobb horgász, mondta ezt a kétévesek magabiztosságával.

Történetesen a vezérigazgató ült mellette, őt tartotta hát szóval, aki nagy komolyan beszélgetett is a kicsi lánnyal. A kicsi lány meg, látván, hogy ilyen komoly hallgatósága akadt, szívesen mesélt. Mikor már egészen jól összebarátkoztak, a lányom úgy döntött, itt az ideje beavatni ezt a bácsit egy nagy titokba. Közelebb húzódott hozzá, és büszkén mutatott a vízbiciklire, ami ott ringatózott a stég mellé kikötve.

- Ezt az én nagypapám csinálta ám – mondta büszkén, a bácsi arcát fürkészve, mit szól az ő tudós nagyapjához.

- Igen? – kérdezte komolyan a vezér. – Hát ilyen ügyes a te nagyapád?

- Igen, és ez az üdülő is az övé – tette hozzá a lányom mély meggyőződéssel. Néma, döbbent csönd fogadta bejelentését, majd nagy nevetésben tört ki mindenki. A lányom zavartan nézett körül, nem értette, miért nevetnek annyira ezek a felnőttek.

 

Még ma is emlegeti, hogy ő tényleg azt hitte, az üdülő a Papáé.