Tóparti mesék 1.

A Tó szerelmese vagyok.
Mindenféle vizet szeretek, a kristálytiszta vizű kis hegyi patakoktól, a csörgedező erecskéktől, a hideg vizű forrásoktól kezdve a folyókig, tavakig, tengerekig, de a Tó, a bársonyosan simogató vizével, az égszínkéktől a haragoszöldig fokozódó színeivel, az Aranyhíddal és Ezüsthíddal, a hol tükörsima, hol szelíden fodrozódó, viharban tajtékzó, fehér habot verő hullámaival lenyűgöző.

A strandolókat, azokat viszont nem szeretem. Kiabálnak, ugrálnak, fröcskölnek. Zajosak, gátlástalanok. Legázolnak, odacsapják a labdáikat az ember orra alá. Szemetelnek. Nem tisztelik a Tavat, nem tisztelik a Természetet. Nekik ez csak egy víz, ahol ugrándozni lehet, egy újabb hely, ahol bemutathatják legújabb fürdőruháikat, legújabb izmaikat. De nem érzik a víz szelíd ringatását, illatát, nem látják a színeit, az Aranyhidat. Nem látták meg a Tavat a víz mögött.

Szeretek beúszni jó mélyen, oda, ahol már nem hallatszik a zaj. Fekszem a vízen, körülvesz, ringat a Tó, simogat. Tiszta, szélcsendes időben olyan feszes, sima, mintha egy kéz simított volna végig rajta. Párába öltöznek a szemközti dombok, egészen kékesszürke lesz a színük. Egy-egy hal csobban körülöttem, szakaszosan, hullámokban a parti hangok is elérnek, vonatfütty, nevetés, aztán elhal ez is, az is, és körülfog a csönd. Kisimulnak a városi stresszhez szokott idegeim.

Nehezen szánom rá magam, hogy kimenjek. „Jövök még” – súgom a Tónak, magamat bíztatom ezzel, persze, jövök még.

Régebben nem volt nehéz. A vállalati üdülőbe lehetett menni, olcsón, étkezés nem volt, csak főzési lehetőség, de az ember leleményes, megoldja ezt is. Hoz otthonról, előre elkészítettet, fagyasztva, de gyorsat, egyszerűt ott is lehet készíteni. A gyerekek szeretik a maradékot, viszik a halaknak és a hattyúknak. Nekik főleg a kenyeret. Aztán előfordul, nagy lelkesültségükben, hogy az összes kenyeret megetetik a hattyúkkal, de ott ez se számít, éhen nem maradunk.

A kora reggel és a késő este a horgászoké. Ellepik a stéget, áztatják a botokat. Fogni alig fognak, nincsenek már arrafelé halak. A strandolók rég elzavarták onnan őket. Elvétve téved csak arra néhány soványka keszeg, nagy ünnep, ha egy-egy fiatal ponty is horogra akad. A tapasztalt, vén halak jól ismerik már az összes horgászt, horgot, nincs az a csali, amire kapnának. A fogas legfeljebb szép álom marad.

Azért a két hét alatt egy halászlére valót mindig sikerül összehozni. Ilyenkor előkerülnek a nagy fazekak, az asszonyok sürögnek-forognak, halat pucolnak, hagymát aprítanak, a kicsik ott köröznek, átveszik az asszonyok izgatottságát. Ilyenkor minden asszony kitesz magáért. Valóságos lázban égnek. Meg kell mutatni, ki a jobb háziasszony, ki a jobb szakács. Szerencsére a hallevet nem lehet elrontani. A leves mellé valami még dukál. A klasszikus túrós csusza mellett valóságos ételköltemények születnek. Jóféle verseny ez, aminek mindenki a nyertese. Finom ételek kerülnek az asztalra, az asszonyok valóságos lakomát varázsolnak elő szinte a semmiből, a megszokott edények, eszközök, konyhai gépek, fűszerek nélkül is. Mire minden az asztalra kerül, elcsitul a verseny. Kipirult arccal, csillogó szemmel nézik, ahogy az embereik és porontyaik jóízűen kanalazzák a hallevet, majd tüntetik el szorgalmasan a többi ételt. Jóféle borokat bontanak, amitől megered a férfiak nyelve, anekdotáznak, mély hahotázásukat és a csilingelő női kacagást békésen hallgatja a Tó.

Varázslat ez talán, ami újra és újra megtörténik, hosszú évek óta. A Balaton a legjobbat hozza ki az emberekből: közösséget teremt.