Tóparti mesék - folytatás

Régen történt már ez is, az első és utolsó nagyszülőkkel közös nyaralásunk alkalmával.

A kétéves fiam lelkendezve szaladt újságolni a hírt:

- A Papa halat fogott, a Papa halat fogott.

Mentünk mindannyian megcsodálni a halat. A Papa ott állt, büszkén, mutatta a halat. Egy fiatalka ponty volt, épphogy méretes. A Papa mégis úgy állt ott vele, diadalmasan, mintha a Tó legnagyobb, legravaszabb vén halát fogta volna ki. Hogyne, hiszen az unokája szemében a Papa hős volt. Roppant büszke volt a nagyapjára, amilyen büszke csak egy kisfiú lehet. Különleges kapcsolat volt az övék. A Papa volt az, akinek annak idején, csecsemőként az első mosolyát ajándékozta. Attól a perctől kezdve a Papa, aki előtte hallani sem akart unokáról, rajongva csüggött a gyereken. A „szerelem” kölcsönös volt.

A fiam kapott a Papától egy horgászbotot, és esténként kettesben horgászgattak a stégen. Eleddig vajmi kevés eredménnyel. No de most itt volt a Hal, a maga valóságában, amit azon nyomban szákba is tettek, és a gyerek kétpercenként szaladt oda megnézni, megvan-e, él-e még. Izgatottsága nem akart csillapodni, késő estig ott ugrándozott a horgászbotok körül. A nagy fogás hírére az összes horgász felbuzdult, és aznap este mindegyikük ott nyüzsgött a stégen. A fiam izgatottan mesélte mindegyiknek csilingelő csibehangján a Nagy Halfogás történetét.

Másnap aztán a halat elvitte Mama a konyhába, fejbekólintotta, megpucolta, és betette a mélyhűtőbe a közös halászléhez. Ez már nem tetszett Csibének. Nagyon nem találta helyénvalónak, hogy a hal ilyen csúfos véget érjen. Annyira bánatos és vigasztalhatatlan volt, hogy a Papának komoly lelkiismeret-furdalása támadt. A gyereket felvidítandó, kitalálta, hogy fogjanak kishalakat. Ez aztán el is terelte a fiam figyelmét a veszteségről, aki szorgalmasan lógatta a kis botját a vízbe, bíztatta a kenyérdarabokra odagyűlő halacskákat, hogy egyenek csak. Szokásos kitartásával addig etette a kishalakat, amíg el nem fogyott az összes kenyér.

Aztán elérkezett a nagy nap, a közös halászléfőzés napja. Mama a konyhában tüsténkedett a többi feleséggel. Mi külön koszton voltunk, befizettünk egy közeli étterembe, hogy ne kelljen főzni. Ételhordóban vittük az ételt az üdülőbe, és ott kényelmesen megebédeltünk. Csibének aznap valahogy nem ízlett az ebéd, izgett-mozgott a széken, talán az általános izgatottság ragadt rá. A Papa felajánlotta, hogy vigyáz rá, amíg ebédelünk. Vonakodva egyeztem bele, de a gyerek már szaladt is hintázni. Nem szerettem, ha nem eszik rendesen.

Ebéd után elmentünk mosogatni, minél előbb kész kellett lenni, hogy az asszonyok tudjanak készülődni a közös ebédhez. Én mosogattam, a férjem törölgetett, hogy hamar végezzünk. Hirtelen nyugtalan lettem.

- Menj, nézd meg, mit csinál Csibe! – mondtam a férjemnek.

- Minek? – kérdezte ő. – A Papával van.

- Nem baj, nézd csak meg! – erősködtem. Vonakodva kiment.

Sokáig nem jött vissza. A nyugtalanságom erősödött. Elindultam hát kifelé, mikor izgatottan jött vissza a férjem.

- Csibe eltűnt – lihegte.

- Az nem lehet. Nézted a szobában is?

- Igen, mindenhol kerestem már.

Kétségbeesve szaladtunk mindenfelé, a stégen faggattuk a napozókat, nem látták-e, de senki nem találkozott vele. Utoljára a Papával látták, ahogy hintáztatta őt. A házban is végigjártunk minden emeletet, ott se volt.

Szaladtam tovább, ki az utcára. A kapu csak félig volt behúzva, kimehetett. A férjem utánam kiáltott:

- Már néztem ott is. Elmentem egészen a sarokig. De nem volt a másik utcában sem.

Én azonban elindultam, elszánt makacssággal, hogy előkerítem a fiamat, akárhol van is. De akkor már nagyon féltem. Az utcától kétsaroknyira volt a vasút, kicsit arrébb a mindig forgalmas balatoni út, a másik irányban a hajókikötő. Csupa veszély egy kisgyereknek. Ráadásul a kicsi fiam szép volt, mint egy baba, szőke hajú, kék szemű, hosszú szempillájú, minden járókelő megcsodálta, akármerre jártunk vele. Hogyne féltettem volna.

Arrafelé indultam, amerre a közért volt, ahova minden reggel elsétáltak a Mamával és a Papával kiflit venni.

Alighogy nekilódultam, fordul be az én kicsikém a sarkon, komótosan sétálva, egyedül. Rohantam hozzá, a karjaimba kaptam. Ő csodálkozó szemekkel nézett rám.

- Hát itt vagy, megvagy kiscsibém! – mondtam, szorosan ölelve, ki nem engedtem volna a karjaimból. Szaladtam vele vissza, nyugtatni a férjemet és mindenkit, hogy meglett a gyerek.

- Na és merre jártál? – kérdeztem tőle. Szemöldöke felszaladt a homloka közepéig nagy csodálkozásában.

- Megnéztem a buszokat – válaszolta angyali nyugalommal.

- Merre nézted a buszokat?

- Hát arra – mutatott a háta mögé, most már kezdte elveszteni a türelmét ennyi értetlenség láttán.

Nem faggattam hát tovább. Láttam, a titkot úgyse tudhatom meg tőle.

Arrafelé az utcák keskenyek, így ott egyáltalán nem járnak buszok.