Variációk egy témára - Tibor

Tibor verziója

Éva berontott a házba.

„Elmegyek” – csak azt mondta. Éppen olvastam, rá vártam az ebéddel. Nem értettem, hova akar menni. Berohant a szobába. Megkérdeztem, hova megy. Azt válaszolta, Jánoshoz, mert nem bír velem élni, nem szeret.

A gyerekek se érdekelték, nem akarja őket. Azt akarja, hogy nálam maradjanak, persze hízelgett, hogy jó apa vagyok. Tudom én, hogy nem így gondolta, hányszor vágta a fejemhez ezt is! Nem akarja magával vinni őket. Jánosnak útban lennének. Biztos azt mondta neki, csak egyedül mehet.  

Én úgy gondoltam, ezt azért nem lehet így kutyafuttában, le kéne ülni, és megbeszélni. Nem mintha nem akarnám a gyerekeimet, csak hát nem használati tárgyak ők, hogy dobáljuk őket ide-oda.

Ő persze félremagyarázta, mint mindig, ha bármiért szólni mertem. Azt gondolta, arról akarok vele beszélni, miért hagy el. A régi nótát fújta, hogy soha nem szeretett, csak menekült otthonról. Tán azt gondolja, nem tudom ezt? Tudtam én már az elején is, csakhogy nem érdekelt. Kellett nekem ez a nő. Az első perctől kezdve kellett, ahogy megláttam abban a presszóban. Elég nevetséges voltam, ahogy ott ültem, öltönyben, piros rózsával a gomblyukamban, na és persze azon izgultam, megismerem-e a fénykép alapján, amit küldött. Ha, az a kép! Még most is ott hordom a tárcámban. Az igéző mosolya fogott meg először, és az a tekintet! Persze, nyilván Jánosra is így nézett, ki tud neki ellenállni, ha így néz?

Egyből felismertem. Amíg jött felém, le sem tudtam venni róla a szememet. Ringott a csípője, rezdült a melle a blúz alatt. Szép nő volt, még most is szép, de mit ér a szépség, ha gonosz a szív?

Igaz, beleszerettem, elcsábított.

Most pedig elment! Egy részeges, semmirekellő alakkal. Mit tud, amit én nem? No de kerüljön a szemem elé, szétverem azt a mocskos pofáját!

Most bezzeg nem fontos a diploma! Se a jómodor!

És ezt az embert tekintettem a barátomnak! Itta a boromat, és elvette a nőmet.

Szegény gyerek se ért semmit. Az anyja a mindene. Pedig soha egy jó szava nem volt ehhez a kisebbhez, Krisztián a kedvence, a szeme fénye, már születésétől, ez meg mintha mostoha gyereke volna.

Mikor odarohant az anyjához, milyen szenvtelenül mondta neki, hogy elmegy, hiába könyörgött neki a gyerek. Nem is anya az ilyen. Szívtelen dög!

Az, hogy engem elhagyott, nem érdekel, menjen, ha neki az kell, nem tartóztatom. De hogy annyira sietett, a fiát majdnem elütötte, ezt nem fogom neki megbocsátani soha. Ide a lábát többé be nem teheti, amíg én élek, az biztos. Meg is mondtam neki, elküldetem majd a holmijait, amit itthagyott, de nem jöhet ide!

Megleszünk mi nélküle, nagyon jól megleszünk.