Családtörténetek 3.

Szülém, a családfő

Anyám, amióta az eszemet tudom, mindig a földeken dolgozott. Szülemama főzött, és a bolond nagybátyámmal küldte ki az ebédet. Persze nem volt ám annyira bolond az öreg, megvolt a magához való esze, én azt hiszem, jobb volt neki így. Ha szidták, mosolygott, valami furcsa, bárgyú mosollyal, márpedig sokat szidták, szülemama anyai jogon, anyám az idősebb testvér jogán, apám meg csak úgy, mert ehhez volt szokva. Gondolom, azt hitte, Mengyi bátyám csak a szidásra hallgat.

Szülemama volt a családfő. Az ő szoknyája ráncaiból jött az áldás, apám jobban iparkodott a kedvében járni, mint anyámnak. Szülemama minden este költségvetést készített, ami abból állt, hogy előszedte a vászonkendőbe kötött pénzt az alsószoknya zsebéből. Külön szertartás volt ez nála, akkurátusan felhajtotta a kötényét, majd a szoknyát, alsószoknyába varrt zsebéből kivette a csomagot, leült az ágy szélére, kicsi asszony volt, a magas ágyról nem ért földet a lába, komikus volt, az idős asszony, levegőben kalimpáló lábakkal. Hanem senkinek nem támadt nevethetnékje, amikor meglátta a pénzt. Gondosan megszámolta, visszacsomagolta, és mire felocsúdtunk, már el is tüntette a koszos alsószoknya ráncai közt. Az alsószoknyát soha nem vette le. Mosakodni se láttam soha, vasárnap, a mise előtt gondosan megmosta az arcát, ropogósra keményített ünnepi fekete szoknyát vett, elé fekete selyemkötényt kötött, tiszta ing, mellény is került, csak az alsószoknya maradt. A szagokat olcsó kölnivel fedte el, kezébe vette az énekeskönyvet, rózsafüzért, és az elmaradhatatlan zsebkendőt, tiszta, hófehér csipkéből, cipőbe bújt, nagy jajveszékeléssel, nyögésekkel, jaj, szűzanyám, jaj, jaj, ez a cipő, nem megy a lábamra. Persze hogy nem megy a lábára, mama, ha soha nem hordja, replikázott apám. Te ne szólj bele, Pista, vágott vissza szülemama, apám behúzott nyakkal iszkolt onnan, csak az orra alatt morgott, hát minek ennek cipő, soha nem hordja, mehetne a templomba is meztélláb, nem mindegy az má’?

A mise alatt aztán szülemama kellően áhitatos hangulatba került, még a Szűzmária se vágott olyan szenvedő képet a szobron, mint ő. Hiába, Szűzmáriának a lábát nem szorította a cipő.

Akárhogy siettünk is, a mise után mindig ő ért haza elsőnek, szinte futva járt, a szomszédok nem győzték csodálni, hogy mire a család hazaér, már az asztalon gőzölög a vasárnapi ebéd. Pedig ha tudták volna, hogy csak a cipő az oka!

Szülemama más szempontból is különleges volt. Nem hordott alsóneműt. Ő az egyetlen nő, akit ismerek, aki állva végezte a kisdolgát. Hátrament a kerítés mellé, az udvarra, terpeszbe állt és csurgatott. Amikor végzett, ment a dolgára. Nem csinált ügyet az ilyesmiből. Néha kilestem a húgomat, ahogy utánozni próbálja szülemamát. De akármekkora terpeszbe állt is, csak lecsurgatta a lábát. Nem győzött mosakodni a lavórban.

Szülemama az orrát is karakán módon fújta, a nagyját a földre, az apraját beletörölte az alsószoknyába. Alighanem éppen ezért lehetett rábízni a családi kassza őrzését. Soha senki nem merte volna felhajtani azt az alsószoknyát, hogy kivegye a zsebéből a pénzt.